2014. 11. 02. • Beszámolók • Megtekintések: 3352

A Rákóczi Szövetség 1956-os pályázata adott lehetőséget arra, hogy részt vegyek az október 21-23. között megrendezésre kerülő Gloria Victis ünnepségeken. A pályázatfelhívás felkeltette az érdeklődésem, s meg is írtam „1956 – Így élte meg a nemzet forradalmát“ címmel. Az esszémben Márai Sándor szemszögéből, s az ő tapasztalatai, a forradalommal kapcsolatos élményei alapján próbáltam megvilágítani a forradalom előzményeit, s az ’56-os eseményeket. Igaz, az esszém nem lett díjazott, de meghívást kaptam az ünnepségekre, amelynek én úgyszint örültem. A program nagyon érdekes volt. Az első nap volt a díjkiosztó, majd este elmentünk a Nemzeti Színházba. A programok között ott volt a Hadtörténeti Múzeum meglátogatása is, mely számomra az egyik legérdekesebb volt. Igaz, az időjárás nem volt épp a legjobb, de annak ellenére is örömmel vettem részt a minden évben megrendezendő fáklyás felvonuláson is. Nagyon tetszett az egész kirándulás, nem bántam meg az esszémbe vetett munkát. Már csak azért sem, mert ezzel is tanul az ember!

Ruszó Ivett (oktáva)

 

 

1956 – Így élte meg a nemzet forradalmát

                 Ezerkilencszázötvenhat: a forradalom éve. A magyar nemzeté, azoké, kik mertek tenni céljuk elérése érdekében. A cél: egy emberibb szocializmus, egy rendszer, melyben az ember biztonságban érzi magát, hol nem kell félnie, ha véleményt nyilvánít, hol bátran lehet igazi magyar. A forradalom elbukott, mégis nagyon fontos része a magyar történelemnek. Egy világ figyelte az ’56-os eseményeket, melyeket mindenki másképp élt meg: sokan hazafi forradalmárként; tömeghez vetődött tüntetőként; természetesen voltak, kik a forradalmat leverő katonaként; s bizonyára rengetegen gyermekéért aggódó szülőként; s volt, ki emigrációban levő számkivetett magyar íróként!

Márai Sándor 1900. április 11-én született Kassán. Itt végezte tanulmányait is, a Jászóvári Premontrei Kanonok Kassai Főgimnáziumában, majd a Kassai Gimnáziumban.  Márai színvonalas polgári nevelésben részesült, melynek hatása meglátszik műveiben is. Nemhiába nevezzük őt a polgárság írójának! E neves írót viszont sok kritika érte, sokan megkérdőjelezték hazaszeretetét, hazájához való hűségét emigrációja miatt. A Tanácsköztársaság bukása után (1919) Lipcsébe megy, hol az Újságkutató Intézet (Institut for Zeitungskunde) hallgatója lesz. Innen Frankfurtba költözik, majd Berlint és Párizst is megjárja. Ezután Kelet felé veszi az irányt, hosszabb utazáson vesz részt Egyiptomban, Szíriában, Palesztinában. Nem tagadható, Márai keveset volt hazai földön. Utoljára 1948-ban, ekkor Svájcba utazott, s Magyarországra soha nem tért vissza. Azt hihetnénk, a költő elhagyta, mert nem szerette hazáját. Viszont Márai írásait olvasva be kell látnunk, ez nem így van. Távozásának egyetlen oka volt: a kommunizmus!

A II.világháborúból Magyarország vesztesként lépett ki, s mivel a szovjetek szabadították fel, a keleti blokk országai közé került. A Szövetséges Ellenőrző Bizotság (SZEB) csapatai bevonultak. Márai érezte, hogy változás következik be: „Ez az orosz katona (…) nemcsak az én életembe lépett be ma délután minden következménnyel, hanem egész Európa életébe. (…) mi a kommunizmus? Mi az értelme?… Akik válaszoltak , mást és mást feleltek, érdek, meggyőződés, politikai hitvallás, nagyhatalmi helyzet szerint. (…) Mindenesetre olyan légkörben éltem, amelyen belül a kommunizmust rögtön a Hét Főbűn után emlegették.“ [1] A szovjetek neki is láttak a diktatúra kiépítéséhez, megfontolt, előre kitervelt lépésekkel haladtak előre a teljes hatalomátvételig (1947). A legjelentősebb személy ebben a korszakban, kit meg kell említenem, az Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt, majd a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) fő- ,ill. később első titkára, 1952. augusztus – 1953. július között a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Rákosi teljesítette a sztálini kéréseket  –  sőt, túl is teljesítette

azokat – , s elkezdődött a kőkemény szovjetizáció.

Úgy gondolom, ezeket az intézkedéseket nem lehet kihagyni esszémből, ugyanis nagyban hozzájárultak, sőt, okai voltak az 1956-os forradalomnak. 1947-től 1956-ig hihetetlen nagy változáson ment át Magyarország, mintha egy hatalmas szovjet pók hálózta volna be az ország minden kis zugát, amely, ha valamilyen számára nem tetsző rovarra akad, azt elteszi láb alól. A szociáldemokraták egyik fő ellenségei voltak a kommunista rendszernek, a tőlük való megszabadulásért különböző eszközökhöz folyamodtak. Terror és megfélemlítés uralkodott az országban. Az ügyészségek több mint egymillió büntetőeljárással foglalkoztak, az elítéltek egy része börtönbe, másik része internáló- vagy munkatáborba került (az táborok száma elérte a

100-at, a leghírhedtebbek Kistarcsa, Hortobágy, Recsk), az „osztályelleneseket“ koncepciós perekbe fogták. Hamis vádakkal, lefizetett tanúkkal ítélték el a vádlottat. Természetesen a kommunista rendszer eszméjével egyet nem értőket, így az egyházat is üldözték. A katolikus egyház megtörése érdekében Mindszenty József hercegprímást életfogytiglani börtönre ítélték.

Márai így ír  az esetről: „ (…) A Kreml hivatalnoka a »lélek« szocializálásának ügyiratát utolsónak húzta elő a fiókból,  a magyar társadalom elszörnyedt és egy ember – Mindszenty

volt a neve és foglalkozása: hercegprímás – kimondotta, hogy olyan rendszerben, amely megsemmisíti az emberi lelkiismeretet, nem lehet élni. A Kreml hivatalnoka bólintott erre a hírre, előhúzta a Mindszenty-aktát és reá szignálta, hogy »sürgős«. Az ügyiratot elküldték Pestre, és a szolgálati szabályzat előírásainak megfelelően intézték.“ [2]

Márai Sándor hazaszeretetét, szerintem, nem lehet kétségbe vonni. Naplóját, műveit olvasva kiderül, idegen földön tartózkodásakor mennyire vágyott haza , milyen nagy gonddal figyelte a hazai történéseket, s mennyire együtt érzett Magyarország, a hazája sorsával. A kérdés: mégis miért ment el, s nem tért haza? A válasz, magától Máraitól: „Magyar író akartam lenni otthon, magyarul akartam írni, a nép nyelvén, amelyhez tartozom. De az író – ha lelkében ellenállt – a kommunista társadalomban hamarosan eretnekké változott.“ [3] Ha valakiknek, az íróknak s művészeknek volt igazán nehéz ebben az elnyomó bolsevista korban. Egyetlen feladatot, utasítást kaptak: a kommunista rendszert szolgálni, s annak fényében alkotni. Aki ezt megszegte, hallgatásra kényszerítették. Történhet ennél rosszabb egy író életében? Hogy alkotni szeretne, de van egy lánc, amely szorítja őt, s megakadályozza az irodalom gyarapításában? Sokan hallgattak. Füst Milán, Weöres Sándor, Kassák, Németh László (és még páran), de betiltották Madách remekművét, Az ember tragédiáját  is, Ady és József Attila munkásságát különös tekintettel figyelték. Az igazi írók, Márai szerint, hallgattak. Inkább csendben voltak, minthogy a sztálinista diktatúra fényezőivé váljanak.

„Minthogy más »szerep« nem volt számomra hazámban, mint írónak lenni és magyarul írni, s minthogy meggyőződtem róla, hogy ezt a szerepet nincs módom többé betölteni, elhatároztam, hogy elhagyom az országot. 1948 nyarán egy külföldi kulturális meghívás módot adott reá, hogy Svájcba utazzak. Erről az útról nem tértem többé haza.“ ^[4] Ez volt az, amiért Márai nem érezte jól magát Magyarországon. Hiányolta hazájából a hazát! A költő nem állt be a csendben hallgatók, sem a kommunista írók közé, ő egy másik utat választott. De az irodalomba, a magyar nemzetbe vetett hitét nem hagyta el sosem: „Mindennel és mindenkivel számolt ez a rendszer. Mégis, úgy tapasztaltam, van a rendszer gyakorlatának egy felső határa, ahol minden rendőri előrelátás, kíméletlen és kegyetlen számítás csődöt mond. Ez a felső határ az emberi lélek.“ [5] Az író hitte, hogy a magyar népet nem hálózza be teljesen ez a bolsevista pók. Látta, mi történik Magyarországon, hogy a szovjetek teljesen kifosztják, kihasználják, s csak egy tartomány a nagy orosz államban, s tudta (legalábbis bízott benne), hogy úgy, ahogyan ő, ugyanúgy látja ezt a magyar nép is, és nem hagyja, hogy a rendszer, melyben él, teljesen bekebelezze.

Sajnos Márai jól látott mindent. Az 1950-es években már érzékelhetőek is voltak a rákosista diktatúra társadalmi-gazdasági következményei. Mint minden kommunista országban, Magyarországon is a nehéziparra fektették a hangsúlyt (az ország természeti adottságainak ellenére). Magyarországot „a vas és acél országává“ kell tenni – így vallotta Gerő Ernő, a gazdaságpolitika legfőbb felelőse. 1950-ben elindult az első ötéves terv, melynek beruházására összesen 67 milliárd forintot szántak. Ennek közel felét kapta az ipar, a mezőgazdaság 14, a közlekedés mindössze 13%-át. Ezekből az adatokból is látjuk a szovjetek fontossági sorrendjét. Valószínű egyébként, hogy a szovjetek egy következő háborúra készültek, ezért volt fontos a nehézipar fejlesztése. Rákosi kifejtette véleményét az ötéves tervvel kapcsolatban: „Minél több munkával, verejtékkel, áldozattal építjük jövőnket, annál tartósabb lesz, annál drágább lesz mindannyiunk számára.“ [6] (Az idézet a DISZ 1950.jún.17-ei kongresszusán hangzott el.)

Rákosi tévedett. A túlzott iparfejlesztés következményeképpen, a gazdaság más ágazatai visszafejlődtek. Így volt ez pl. a vasúthálózattal is, ugyanis öt év alatt mindössze 31 új gőzmozdonnyal gazdagodott. A valaha magas színvonalú magyar vasút így vált korszerűtlenné. De nemcsak a vasúthálózat, hanem más ágazatok is, pl. a textilipar is visszafejlődött. Rákosi tévedését bizonyítja az is, hogy 1951-ben jegyrendszer bevezetéséhez kellett folyamodni.

Mindent összevetve láthatjuk, milyen elnyomó rendszer volt ez a bolsevista diktatúra, s mire próbálták rákényszeríteni a magyar népet. Egyértelmű volt a nemzet felőli elégedetlenség. A fordulat 1953-ban következett be. Március 5-én meghalt Sztálin, az egész rendszer vezére. Hatalmának birtoklásáért hosszan tartó harc vette kezdetét. Több jelölt is volt, s először úgy tűnt, Malenkov lesz az, akinek sikerül is megszerezni a hatalmat, de aztán Hruscsov lett a győztes. A változást megérezte a nép nemcsak Szovjetunióban, hanem az egész keleti blokkban, így Magyarországon is. Érdekes számomra, hogy e változást Márai is érzékelte: „(…) Ezt csinálják most Malenkovék Sztálinnal, akinek emléke túlméretezett és kényelmetlen az utódok számára. A Sztálin-mítoszról lemondanak, de a sztálinizmusról nem mondhatnak le, csak kendőzik, kifüstölik, azt is zanzázzák, s azt hiszik, ilyen zsugorított alakjában a megnyomorított népek számára kevésbé félelmes.“[7] A szovjet vezetés rájött, hogy a népre nem lehet terror, megfélemlítés eszközével ráerőszakolni olyat, ami nem az övék, amelyhez semmi közük: a kommunizmust. A terrorrendszeren való enyhítés érdekében elhívták Rákosi Mátyást Moszkvába, és változtatásra intették. „Rákosi apánk“, a sztálinizmus hű követője, ezeket az utasításokat nem jegyezte fel a teendői közé, így júniusban a párt tagjai újabb meghívást kaptak Moszkvába, hol nemcsak lejáratták Rákosit, de miniszterelnöki székétől is megfosztották, s helyébe Nagy Imrét ültették.

„ (…) Kezdette Nagy Imre miniszterelnök úr, aki Sztálin halála után felszólította a közvélemény-bátyuskát, hogy köpjék szembe őt és társait, mert rossz volt minden, amit a moszkoviták nyolc éven át a világon míveltek: hibás volt a kolhozosítás, a nehéziparosítás, a közigazgatás, a köznevelés és a szellemi élet.“[8]  Nagyon érdekes számomra, Márai – annak ellenére, hogy nem volt otthon – mennyire jól látott mindent, s merem mondani, ugyanúgy fájt neki az ország sorsa, mint az otthoniaknak. De most valami megváltozott. 1953. július 4-én a miniszterelnöki széket egy reformkommunista politikus, Nagy Imre foglalta el, ki neki is kezdett desztalinizációs, vagy legalábbis a totalitárius diktatúrát enyhítő politikájába. Megszüntette az internálótáborokat, a rendőrbíráskodás intézményét, majd a koncepciós perek felülvizsgálata is elkezdődött. A legnagyobb örömöt a „kuláklisták“ eltörlése, s a termelőszövetkezetekből való kilépés lehetősége váltotta ki.

Ugyanígy változás történt a művészetek, az irodalom terén is: „Most megszólaltak az írók és kimondották, hogy a bolsevizmus nem gyermekbetegség, hanem halálos nyavalya, rák és pestis, amelyet nem lehet helyi, kozmetikai kezeléssel gyógyítani“[9] – írja Márai, s mint általában, most is igaza van. Az írók végre fellélegezhettek és elmondhatták saját véleményüket anélkül, hogy bármilyen büntetőeljárásban lett volna részük. Újra megjelent Weöres Sándor, Ottlik Géza, Pilinszky János, s kik a kommunista rendszer kiszolgáltatóivá váltak, beismerték hibájukat – pl. Zelk Zoltán. Örkény István írja: „Mit jelent ez a szó: az író hivatása – a kormányprogram után? Azt, hogy az író szépítés nélkül írhat. Azt, hogy ő, és nem más, vállalja a felelősséget azért, amit leír. Azt, hogy teret kap a kísérletezésre. S azt, hogy megszűnik illusztrátor lenni.“[10]

               Az egész szellemi szabadság 1955 tavaszáig tartott. Rákosi nem nyugodott bele a változásokba – melyek természetesen nem tetszettek neki – ,s pert indított Nagy ellen. A Központi Vezetőség határozata alapján áprilisban megfosztották miniszterelnöki tisztjétől (ehhez hozzájárultak a Szovjetunióban lejátszódó változások is a sztálini hatalom utódlásával kapcsolatban), melyet egy Hegedüs András nevű kommunista politikus, Rákosi és Gerő bábja

kapott meg. A nép akaratát, az ország jövőjét figyelembe nem véve visszatértek a sztalinizációs folyamatokhoz: erőszakos kollektivizálás, internálótáborok megindítása, ÁVH aktivizálása, stb.

Nagy Imrét fizikailag nem bántották, nem érte megtorlás, de a pártból kitiltották, hatalmától megfosztották. Körülötte viszont – akarva akaratlanul – kialakult egy írókból, művészekből, politikusokból, párttagokból, munkásokból és más értelmiségekből álló ellenzéki csoport, kiknek céljuk Rákosiék menesztése, ill. Nagy Imre reformjainak továbbfejlesztése volt. 1955 őszén az újságírók – Gimes, Vásárhelyi, Haraszti megfogalmazásában – egy tiltakozó levelet / memorandumot írtak, melyhez mintegy hatvan művész és író aláírását is sikerült összegyűjteni. A memorandumot, melyben határozottan titltakoznak a pártvezetés ellen, elküldték a Központi Vezetőséghez. A következmény: düh, felháborodás; a vezetés pártellenes akciónak minősítette, s 1955. december végén kizárta Nagy Imrét az MDP soraiból.

A feszültség már érezhető volt a levegőben: a nép változást akar, a kormány pedig nem cselekszik ez érdekében, sőt, a nép ellen lép fel, amely újabb ellentéteket sorakoztat fel a már így is hosszú sorba. 1956 februárjában az SZKP megtartotta XX. kongresszusát, hol Hruscsov a sztálinista politika ellen foglalt helyet, bírálta a rendszert, s kimondta a személyi kultusz lebontását, s a jövőben a terroron való enyhítést, ill. azt, hogy minden népnek joga van saját módja szerint építeni a szocializmust.

Magyarországon semmi változás… Ausztria még 1955-ben megköti az osztrák államszerződést, melynek értelmében a szovjetek kivonják hadaikat az ország területéről. Magyarországon pedig semmi…  Az értelmiségben, a fiatalságban egyre nagyobb a szabadság vágya. A Petőfi Kör megtartja első nagyobb ülését, melyen már több ezren vesznek részt. A vezéralakká vált Nagy Imrét születésnapján ( jún.7.) több százan keresték fel otthonában, köztük olyan személyek, mint pl. Kodály Zoltán, Illyés Gyula. A Lengyelországból, Poznanból érkező hírek, amelyek szerint június 28-án a munkások felkelést indítottak, még nagyobb bátorsággal töltötték el a magyar reformerőket. „A munkások ordítása tökéletes pontossággal megfogalmazza, egyetlen mondatban azt, amiről az elmúlt negyven évben tengernyi szó folyt: a kommunizmus soha nem volt a nép forradalma.“[11]

               Márai 1952-ben elhagyja Olaszországot, s New Yorkba utazik. Innen kíséri figyelemmel a magyarországi történéseket, az 1956-os forradalmat. Naplóiban lejegyzett minden – saját véleménye szerint – fontos észrevételt, gondolatot mint irodalom, a világ és a hazája terén. Írásai mindig aktuális eseményt tartalmaznak, saját kritikával, véleménnyel megfűszerezve. Márai nem játszadozott, nem írt körbe, s nem színezett meg történéseket, őszintén, nyersen közölt. Naplóit olvasva úgy érzem, közelebb kerülök a költőhöz, mintha kirepülne egy kicsi Márai-szellem, és közvetlen hozzám, az olvasóhoz szólna. Elmondja, részletesen bemutatja a forradalomhoz vezető kíméletlen, igazságtalan utat; a forradalom kitörésekor tájékoztat a Nyugat reakciójáról, s biztatja a magyar társait.

Lehet, egy kicsit túlzásnak tűnik, de minél több Márai-művet olvasok, annál jobban érzem úgy, mintha a költő megjósolta volna az 1956-os magyar forradalmat. Tisztán látta, miként készül az a szovjet pók behálózni az országot, s azt is, milyen következményekkel járhat a népre erőszakolt szovjetizáció. Naplójában írja: „(…) a magyar forradalom érik minden tünet mögött. Ki tudja ezt megakadályozni? Talán éppen az oroszok, ha akarják… S ez a forradalom, ha mégis bekövetkezik, örvény lesz.“[12]

A forradalom be is következett. Igaz, a szovjetek is bizonyára megérezték a robbanásig feszült helyzetet, mivel 1956 júliusában leváltották Rákosit, de a helyére ültetett szintén kommunista Gerő Ernő (ki eddig is igencsak meghatározó egyéniség volt Rákosi jobbján) személye a feszültséget nem enyhítette. Szeptemberben újra elkezdett pezsegni a szellemi ill. politikai élet. Az első demonstráció az 1949-ben Rákosi által elítélt és kivégzett Rajk László és társainak az újratemetésén ment végbe. Az eseményen több tízezren vettek részt, Nagy Imrével együtt – a kommunisták többnyire távol tartották magukat. A felbuzdult emberek hazafelé így szóltak/kiáltottak: „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!“ A forradalom előjátéka, mondhatni, ezzel elkezdődött. A diákság nagy szerepet vállalt benne. Szegeden, október 16-án az egyetemi hallgatók egy csoportja kivált a Dolgozó Ifjúság Szervezetéből (DISZ), s létrehoztak egy államtól független szervezetet, a MEFESZ-t (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezete). Az ő példájukat követve más egyetemeken is gyűlést tartottak, s csatlakoztak az új szervezethez. Követeléseiknek határozatokon keresztül próbáltak hangot adni. A legismertebbé a budapesti Műegyetem diákjai által október 22-én megfogalmazott 10 ill. 16 pont vált, melyben a diákság sajátos gondjai mellett előtérbe kerülnek a politikai célok is. A legszükségesebbnek a szovjet csapatok kivonulását tartották; hangot adtak a lengyel-magyar kapcsolat normalizálásának is; s a külkereskedelmi szerződések rendezése is helyett kapott. Ezen felül mielőbbi demokratikus módon végbemenő választásokat akartak, új kormányt Nagy Imre vezetésével,  kitértek a gazdaságban szükséges változásokra is. Ezeket a követeléseket eljuttatták más egyetemekre, üzemekbe, társaságoknak is, hogy minél többen csatlakozzanak hozzájuk. A határozat megfogalmazása utáni napra – október 23. – békés felvonulást szerveztek.

                Másnap reggel a Kossuth Rádió tíz órai közleményében értesülhettek az emberek a fejleményekről, s arról is, hogy aznap délután fél három órára néma tüntetést szeveznek, melynek célja az, hogy „az ifjúság kinyilvánítsa mélységes rokonszenvét és egyetértését a lengyelországi eseményekkel kapcsolatban.“. A Belügyminisztérium először megtiltotta, majd a 14 óra 23 perckor elhangzott közleményében engedélyezte. A demonstráció három órakor kezdődött a Március 15. téri Petőfi-szobornál, hol Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt. Ezután a Bem térre vonultak. Út közben a felbátorodott, semmitől meg nem rettenő 10-15 ezer fős tömeg ilyen jelszavakat skandált: „Nagy Imrét a kormányba, / Rákosit a Dunába!“, „Lengyelország példát mutat, / kövessük a magyar utat!“, „Új vezetést akarunk, / Nagy Imrében bizalmunk!“. Ezek mellett egyre erőteljesebben hangoztattak két szót, melynél több akkor nem is kellett az akaratuk, céljuk kifejezéséhez: „Ruszkik haza! / Ruszkik haza!“  A zászlóból elkezdték kivágni a Rákosi-címert, jelképezve az oda nem „illeszkedését“. A tüntetők száma egyre csak nőtt, nőtt; a Parlament előtt már kb. 200 ezren lehettek. Elgondolkodtatott a kérdés: mit érezhettek ők?; vajon féltek?; belegondoltak , s tudták tettjük súlyát?; számoltak minden lehetséges következménnyel? Kérdéseimre (részben) Pallaviccini-Andrássy Borbála – a dualista Andrássy Gyula unokája – naplója adott választ: „Tömegek és tömegek, zárt sorokban, sokan karonfogva, ragyogó arccal, fegyvertelenül. (…) Hazát akar, Szabadságot akar, élni akar, és azért halni is kész. Megrendülve álltam ott, és én, aki már évek óta csak azt kívántam, hogy minél előbb meghallhassak, egyszerre úgy éreztem, hogy élni szeretnék még 20-30 évig, hogy láthassam azt a Magyarországot, amit ezek a fiatalok fognak megteremteni.“[13] Ezek a fiatalok ill. a tömeg a Parlament előtt Nagy Imrére várt, ki este kilenc körül meg is érkezett. Üdvözölte a népet, melyre felháborodással válaszoltak. Nem csodálom, hisz Nagy képes volt az „Elvtársak“ megszólítással kezdeni beszédjét, majd megkérte a tömeget, hogy térjenek haza. Ezzel hatalmas csalódást okozott a tüntetőknek. Nagy Imre hozzáállása a forradalomhoz vitatott. Van, aki úgy gondolja, ha Nagy Imre teljes mértékben a felkelők élére áll, s határozottan kezébe veszi az irányítást, a forradalom sikeres. Ez természetesen egy feltevés, melynek bizonyosságát mi már nem tudhatjuk meg.

Október 23-án került sor az első fegyveres beavatkozásra. Este 6-7 óra körül a tüntetők egy része a Rádió felé vette az irányt, hogy határozataiknak minél nagyobb hangot adjanak. A Rádió védői ezt nem engedték, s a tömeg közé lőttek. Ezzel kezdetét vette a fegyveres felkelés. Az orosz tankok bevonultak, s nekiláttak a forradalom leverésének. Azt gondolták, a nép majd a tankok láttán széjjelrohan, az viszont, noha egyszerű kézifegyverekkel, benzines palackokkal is, de felvette a harcot.

Változások történtek viszont a politikai életben. Hegedüst megfosztották miniszterelnöki székétől, s helyébe Nagy Imrét ültették. Új kormány alakult, melynek tagja lett a börtönből szabadult Kádár János, Donáth Ferenc is. A kormány másnapra statáriumot, kijárási tilalmat hirdetett – határidejét mindig meghosszabbították, nem hatottak az emberekre. A harcok folytak, s 25-én egy újabb tragédia történt: a fegyvertelen tömegen sortűz kaszált végig. Közel száz halálos áldozat, rengeteg sebesült. A forradalom már nemcsak Budapesten, hanem vidéken is harcokba torkollott.

Október 28-án hatalmas előrelépés történt. A Központi Vezetőség újraértékelve a helyzetet, már nem „ellenforradalomról“, hanem „nemzeti demokratikus forradalomról“ beszélt, s tűzszünetet rendelt el. Nagy Imre a rádióbeszédében további fontos bejelentéseket közölt: a szovjet csapatok elhagyják Budapestet, s nemsokára egész Magyarországról kivonulnak; elismerte a forradalmi szervezeteket; a felkelők számára teljes amnesztiát hirdetett; bejelentette, hogy március 15-e újra nemzeti ünnep lesz, s hogy viszaállítják a Kossuth-címert. Nagy Imre célja politikai úton megoldani a válságot.

Az intézkedések elkezdődtek, október 30-án a szovjetek megkezdték kivonulásukat Budapestről. Az MDP újjáalakult Magyar Szocialista Munkáspárt néven, tagjai, szervezői között ott volt Nagy Imre, mellette Kádár János, Lukács György, Donáth Ferenc és Losonczy Géza is. Október 31-én kiengedték az addig börtönben levő hercegprímást, Mindszenty Józsefet.

Az ország örült, hisz úgy tűnt, sikerült elérnük a forradalom célját. De az örvendezés korainak bizonyult. A Szovjetunió megváltoztatta álláspontját, s november 4-én a Forgószél hadművelettel lerohanta Budapestet. A felkelőknek a hatalmas túlerővel szemben nem volt esélyük. A szovjet vezetők új miniszterelnököt is választottak Kádár János személyében. Erről a változásról, s arról, hogy az új kormány harcot hirdet az „ellenforradalom“ ellen, a nép a november 4-ei rádiónyilatkozatból értesült. Ezután már minden világos volt: a szovjet pók hálói túl szorosak, s segítség nélkül Magyarországnak nem sikerült megszabadulni tőle. Az ország továbbra is marad a szovjet blokk része.

S mi történt eközben a világ másik oldalán élő költőnkkel? Márai 1952-től New Yorkban élt feleségével és fogadott fiával, s onnan imádkozott társai sorsáért. Reménykedett, hogy Magyarország felszabadul a szovjet megszállás alól, s november 6-án Európába is utazik. Mire megérkezik Münchenbe, tudomást szerez a hazai eseményekről, s hatalmasat csalódik. Nem hazájában, hanem a nyugatiakban, kik cserben hagyták az országot.

               „ (…) De igaz, hogy a szovjet e nyilatkozatot követően a magyar szabadságmozgalom vezetőit lépre csalta, becsapta, az országba új csapatokat hozott, és egy óvatlan pillanatban jóindulatúnak álcázott katonai tárgyalások közben megrohanta és lemészárolta a magyar népet.“[14] – ez az idézet Márai szájából hangzott el 1956. november 11-én a Szabad Európa Rádióban.

Amint már azt annyiszor említettem, Márai nagy figyelemmel kísérte a hazájában kitört forradalom eseményeit. Véleményét megosztotta a Szabad Európa Rádió hallgatóival is. E rádió 1949-ben alakult, s célja a demokrácia értékeinek képviselése. New Yorkban létrejött egy Magyar Osztály, melynek munkatársává vált Márai Sándor költőnk is. Az ’56-os forradalom fő témája volt az adásnak, s mondhatjuk, ez a legkritizáltabb tevékenysége is. Sokan vitatják, úgy gondolják, a SZER (Szabad Európa Rádió) hazai ismeretek hiányában közölt híreket, átgondolatlanul alakította s terjesztette nyílvánosság elé véleményét. Így vagy úgy, Márai igencsak becsületesen készült az adásokra, írásait mindig felkészülten olvasta fel. A SZER-nél való munkájáról ő maga ír, meséli el az ott tapasztalt élményeit az Egy számkivetett magyar író vallomásai II. c. művében. Leírja munkájának fontosságát, hogy számára a rádiózás sosem tud rutinmunkává válni. Elmondja, hogy a legfontosabb és egyben legnehezebb dolog a témaválasztás: „ (…) mindenekelőtt meg kellett tudni, mi az, amit a vasfüggöny mögött a magyarság hallani szeretne. Aztán ki kellett tapogatni, mi az, amit egészen biztosan nem szeretne hallani.“[15]  A Nyugat rekacióját, úgy gondolta, biztosan szeretne hazája hallani, hisz elmondja tapasztalatait New Yorkból, Nápolyból, Rómából is.

New York november 4-én, vasárnap hajnalban értesült az orosz árulásról. Az ottaniak röpcédulákon olvasták, micsoda borzalmas dolog történt Európa közepén. New York utcáin gyülekezik a tömeg, s hazánk megmentését követeli a világtól. Márai leírja, hogy az Egyesült Nemzetek üléstermében elkezdődtek a tárgyalások – a Szuezi-csatorna  ill. Magyarország válsága a téma.

A világ támogatása, együttérzése az irodalom terén is megnyilvánul. A francia Sartre, Camus is megszólalt, s a görög Kazantzakis is így ír egyik táviratában: „Görög vagyok, aki Ciprus szabadságának véres elfojtása miatt szenvedek, s ezért mindenkinél közvetlenebbül megértem a magyar nép hősies harcát a szabadságért.“[16] Márai azt is elmondja, hogy azok a külföldiek, kik a forradalom idején Budapesten ragadtak, s csak most tudtak hazatérni, milyen nagy csodálattak beszéltek a magyarok magatartásáról, bátorságáról. Nápolyban ilyen volt a rekació: „Most ez történik: ezer és ezer ember a nápolyi utcán kiabálni kezd. Csak ezt az egy szót kiáltják: »Magyarország.« A házak ablakában,az autókon, mindenütt a magyar és olasz színek. Nincsenek kongó beszédek, a hangszóró csak ezt kiáltja: »Magyarország.«“[17] Rómában, Münchenben szintúgy együtt éreznek a magyar helyzettel.

Ez viszont sajnos kevés volt. Az együttérzettel nem segítették a magyarok helyzetét. Fegyverekre, katonákra, hadi segítségre lett volna szükség, hogy fellépjenek, s győzzenek a hatalmas szovjet túlerővel szemben. A nyugat viszont nem segített. 1956. október 29. – november 7. között zajlott a szuezi konfliktus: Nasszer, Egyiptom miniszterelnöke államosítja a csatornát, s nem engedi át az izraeli kereskedőket. Ennek következtében harcra került sor, melybe a két nagyhatalom, Amerika és Szovjetunió is beleütte az orrát. Amerika s a Nyugat figyelme e harcokra terelődött.

A magyar nemzet forradalma elbukott. „Más »megbukni«, mint elbukni. Magyarország – és mind mi, magyarok, akik Magyarországgal élünk, halunk, akárhogy is van sorsunk, papír és helyzet szerint – nem »megbukott«, hanem elbukott.“[18] A forradalom leverése után a Kádár-kormány neki is látott a megtorlásnak: bebörtönzések, kivégzések. Úgy gondolom, ezek ellenére sem mondhatjuk azt, hogy a forradalom hiábavaló volt. Nem volt az, hisz a magyarok bebizonyították, hogy a szovjet hatalom már nem olyan szilárd. Nem volt az, mert hangot adtak szavuknak, miszerint a kommunizmust nem lehet rájuk erőszakolni, s ezt a tényt kénytelen volt elfogadni a szovjet vezetés is. Márai írja: „A magyar tregédia a Szovjet számára nemcsak morális, hanem politikai csőd.“[19]

Márai is próbált pozitívan hozzáállni a kilátástalannak tűnő helyzethez. Bízott abban, hogy Magyarország fel fog épülni, s egyszer újra „virágozni“ fog. Úgy gondolom, Márainak hatalmas honvágya volt, s legszívesebben hazatért volna távoli emigrációjából. Nem egyszer olvasható tőle, mennyire idegen környezet volt számára a határon túl. Hiányzott neki Kassa, a szülővárosa, a magyar polgártársai, s talán a legjobban a nyelv – az  anyanyelve, melyet annyira szeretett.

Így élte hát meg a nemzet forradalmát Márai Sándor, a polgárság költője: hazájától távol… de mégis közel! Szívében sosem hagyta el Magyarországot, a hazáját, ahová született. „Ülök a padon, nézem az eget. / A Central Park nem a Margitsziget. / Milyen szép az élet, – kapok, amit kérek. / Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek. / Micsoda házak és micsoda utak! / Vajon, hogy hívják most a Károly körutat? / Micsoda nép! – az iramot bírják. / Vajon ki ápolja szegény Mama sírját?  / Izzik a levegő, a nap ragyog. / Szent Isten! – hol vagyok? „[20]

 

  Felhasznált irodalom:

Márai Sándor: A forradalom előérzete 1956 Márai Sándor írásainak tükrében

Rónay László: Márai Sándor

Furkó Zoltán: Márai Sándor üzenete

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században

Az 1956-os Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete: Az 1956-os magyar forradalom

 

---

 

Címkék:pályázat