2018. 08. 22. • Beszámolók • Megtekintések: 3045

Szóval az úgy volt, hogy jött velünk. Senki sem tudja honnan, vagy miért, de ott volt. És mindehova követett. Velünk volt jóban, rosszban, együtt játszottunk, együtt táncoltunk az esőben, még a kiütő métában is részt vett, mert az egyik csapatban létszám hátrány volt. Olvastunk egymásnak lovas történeteket, és együtt feketepétereztünk (tudom, hogy nincs ilyen szó, de elképzelésem sincs mi a helyesírása). Ahogy közeledett az este, egyre feszültebb lett vele kapcsolatban a helyzet. Hol alszik majd? Hozott pizsamát? Vagy az erdőben lakik? Nem akartuk, hogy elhagyjon bennünket, hátha álomra hajtjuk fejünket, és sose látjuk többet. Nem volt más választásunk, kést ragadtunk, és felvágtuk.

Sok szeretettel köszöntöm, Kedves Olvasó, a Krónikás visszatért, jobb mint újkorában, kipihentebb mint valaha, és fárasztóbb is. Még egy kis alvás, egy kis szunnyadás, összetett kézzel fekvés: így tör rád a szegénység, mint útonálló, és a szűkölködés, mint egy fegyveres ember – írja Salamon a Példabeszédek könyvében, de a Krónikásra a tegnapi délutáni szunnyadás után az ihlet tört rá, tehát Képnézegetők figyelem! Ha a fészbúkról érkezett, most még visszatérhet, ha még nem járt ott, most kattintson át oda. Szóltunk.

Aki maradt, annak eláruljuk, hogy a svéd/norvég/skandináv ponyvák stílusában íródott bevezető a Dobozról szól. Szabinak neveztük el, amíg meg nem érkezett az igazi Szabi, de mint a Hegylakóból, Szabiból is csak egy maradhat a táborban. Így az egyiket kinyitottuk. A Dobozt természetesen. Ez még hétfőn történt, és nem könnyű minden lében kanálként megállni a fecsegést. A csalódottságról nem is beszélve. Na nem azért, ami a Dobozban volt, hanem mert az első napi képeken mindegyiken szerepelt a Doboz, de nem özönlöttek a hozzászólások, nem csörgött a telefon, nem utaztak fel szülők, hogy megtudják mi van benne.

A vezetők is csak addig kerülgették nyugodtan a tábor különböző pontjain szelfizőket, amíg zárva volt. Bezzeg amikor eljött az ideje, halált megvető bátorságukról tanúbizonyságot téve, odalökték a szerénységéről és alázatosságáról széles e vidéken ismert Krónikást, mondván így vesztünk a legkevesebbet, ha mégis harap, vagy veszélyes ami benne van. Mondanunk sem kell, hogy a dobozok kinyitásáról szóló tutoriálok nézésével töltött órák után a Krónikás tisztában volt vele, hogy az ellene szövetkezők bármelyik gyanúja perceken belül beigazolódhat. Eleinte azzal próbált időt nyerni, hogy nem talál megfelelő eszközt, ami szerinte a kalapács, majd a nem megfelelő fényviszonyok, túl sok néző, túl kicsi szoba zavarták, de a halogatás még sose vezetett hova, így az aludjunk rá még egyet ötletet rögtön elvetették, és addig nyüstölték őkelmét, míg jobb híján, ollót ragadva nekiesett. Aztán felkelt és kinyitotta a Dobozt. (már többször nem lesz nagybetűvel írva, mert kezd ez a bejegyzés egy sosem volt Ady novellára hasonlítani – szeretettel, a Korrektor)

A skatulya mélyéből, az állandó sötétség éjfekete leple és buborékos fólia alól sorra kerültek elő az egyre szokatlanabb eszközök, maguk köré vonzva gyerekek és felnőttek seregét, kik takácstalanul tekintettek ezekre a luddita kínzóeszközökre. Mert az azonnal nyilvánvaló volt a jelenlévők számára, hogy ezzel dolgozni kell. Valami ősi ösztönként az ember, mióta megtanult eszközöket használni, akkor is felismer egy szerszámot, ha nem is tudja mire való, közös tudatalattink része ez. Márpedig egyszeriben felvetnek bennünket a bütykös tárcsával ellátott nyüstkeretek. Jó kis vetélkedőnek nézünk elébe – gondolta magában a Krónikás, majd visszatért kihelyezett munkaállomásához elhessegetve a Véget értek unalmas napjaink podcast stábját, hogy vadul beleássa magát a Wikipédia, Youtube, Google Bermuda-háromszögbe, hogy egyéjszakás kalandként reggelre megtanuljon szőni.

Ó, igen. Szövünk. Nem cselt, pedig cseles tevékenység, nem szabad feszíteni a vetülékfonalat, de ha nem húzzuk meg, szétesik az egész. Aztán meg keskenyedik és nem tudjuk miért. Vagy laza a széle, és azt sem tudjuk miért. És pöndörödik is, azt tudjuk miért, de nem tudjuk elkerülni. Délután pedig éles bevetés van, egyszerre öt kereten kezdünk, mindenki kezdő, mindenki egyszerre kérdez, de valahogy sokkal hamarabb ráéreznek a csínjára és egyben szépségére, mint szerencsétlen Krónikásunk, aki ugye szeret meg nem értett szenvedő lenni. Egyelőre csak a vászonkötéssel ismerkedünk, de ki tudja mit hoz a holnap.

Mai beszámolónk nagy részt a szövésről szólt ugyan, de ma sem ez volt az egyetlen tevékenység a táborban, ahogy tegnap is minden a megfelelő rendben és sűrűséggel zajlott, csak egy kicsit Krónikás mentesebben mint egyébként. Ma is volt tanítás, erről a hanganyagban, volt méta, amitől úgy kiettük ebédkor a konyhát, hogy csak cseresznyemagok tértek vissza a moslékos edénykében, játszottunk csapatjátékokat, festettünk, fúrtunk, faragtunk.

A Véget értek unalmas napjaink ma is jelentkezik, eléggé kiszámítható módon a 3. résszel, melyben beszélgetünk egy kicsit a kőfestésről, ahova végül nem tértünk vissza, a nagyjátékról, ahol vigyázni kellett a végtagokra, és szabályokat magyarázunk, amiket nem értünk. Osszák meg, ha tetszik, szinte mindenki megszólal, és a Riporter értetlenkedik rovatunk sem maradt el.

Címkék:gólyatábor, krónikás, nemecká, nyüst, podcast, szövőszék, tábor 2018