Ilyen még nem volt. Az évente átlagosan 360 napig szunnyadó Krónikás csak forgolódott, civilizációtól megfelelően félreeső odújában, és nem bírta elnyomni az álom. Egyfolytában az járt a fejében, hogy a történetnek nincs vége. Több okból is aggasztotta ez a gondolat, egyrészt még egy történetének sem volt vége, vagy eleje, mégsem zavarta őt soha. Másrészt ha most enged a kísértésnek, és lelkiismeretfurdalását cikkírásba folytja, ezzel a következő éveit is előre megpecsételi, és lehet hogy jövőre egy hatodik napi cikket is elvár majd a kedves Olvasó, vagy egy soron kívüli bejelentkezést nap közben. Esetleg, és már a gondolattól is tényleg elborzadt, hogy a következő tábor során személyesen fel kell majd hívnia szülőket, hogy mindenkinek egyesével mesélje el a napi történéseket. Aztán eszébe jutott, hogy sok mindent látott már a Táborban, de térerőt még nem, és megnyugodva visszafordult a fal felé. De a képek tovább üldözték.

Tudják miért olyan a méta, mint az evezés? Mert lapáttal játszák, vizes és izomlázas lesz bele az ember? Mert legalább hat fős csapat kell hozzá? Mert papucsban egyiket sem lehet? Igen, és nem egészen. Főleg azért, mert egyikről sem szoktunk publikálni. De most, hála a technikai fejlődésnek, vittünk magunkkal fényképezőgépet. Persze nem a fényképezőgépek fejlődtek, hanem azokra a kis, csavaros tetejű cefrés hordókra gondolok, amiket a csónakokban magunkkal utaztattunk. Nekik, és néhány lelkes résztvevőnek köszönhetően, akik még az utolsó nap végére sem fáradtak ki teljesen, készült néhány kép, amelyek közre is adunk. Tekintsék meg, jövőre pedig jöjjenek el, mert úgy mégiscsak jobb.

Negyedik napja ázunk, kisebb-nagyobb megszakításokkal, és ahogy a hivatalos szervek közleményében mondanák, katasztrófavédelmi óvintézkedéseket kellett foganatosítanunk. A valóságban ez nagyjából azt jelenti, hogy kinyitottuk a Bibliát és kerestünk benne némi jótanácsot elállni nem akaró eső esetére. A választás természetesen Noé történetére esett. Ószövetségi meteorológiai szakértőnk szerint Isten többet nem pusztítja el a földet özönvíz által. Nagy kő esett le a szívünkről, és sokkal vidámabban láttunk énekléshez a tanítás után, és lám, az ígéret továbbra is érvényesnek bizonyult, ugyanis egy fél órára kisütött a nap. Ezt Dániában már nyárnak neveznék, mi beértük annyival, hogy a mai fő attrakció helyszínére szárazon érkezhettünk meg.

Az előrehozott ebédet gyakorlati képzés követte. Hat fős csapatok, egymással, saját magukkal, és az elemekkel harcolva próbálták legyűrni a Garam egy szakaszát, gumicsónakokkal és evezőkkel felvértezve. Kezdeti szárnycsapásaik ugyan helyenként kudarcba fulladtak, de gyerek a vízbe, egy sem. A vezetők számára már ez is sikerként könyvelhető el, a csónakázás végén pedig a száraz ruha, és a forró gulyás már csak hab a tortán.

Fényképek ma korlátozott számban készültek a fényképezőgépeket ért viszontagságok miatt. A csónakázás alatt ugyanis két dolog merült összesen, egy fényképezőgép a Garam mélyére, a miénket pedig az akkumulátorai hagyták cserben. Mire a csoportképet készítettük volna, az elemek már nem dúskáltak Coulombban, különben azt is csatolnánk.

Az eső pedig esik tovább.