Kedves Olvasó! Elérkezett a pillanat, amikor felfedhetjük a titkot, hogy a tegnapelőtti meghiúsult túrának mi volt a célja, amit nem értünk el. Mesébe illő küzdelmek, és tanácstalan kereszteződésben ácsorgások kíséretében meglátogattuk a szomszédos Ráztoky-ban található mini (vagy inkább mikro) állatkertet, ahol régi ismerősünk Tono várt bennünket. A tőle elvárható habókossággal még váratott bennünket egy kicsit, addig szalmabálákon ugrálva múlattuk az időt. Molnár Sanyi el is keresztelte az egyik bálát Bélának. Értik, Béla a bála.

De viccet félretéve (ami a Krónikásnak nagy kín), a bálán ugrálás csupa móka és kacagás volt ahhoz képest, ami utána következett.

Tízezer voltos huzalokkal elzárva a külvilágtól, figyelmeztető táblákkal övezve, a ráztoki temető szélén lakik ugyanis a méltán félelmetes póni. Idegenvezetőnk, aki egyáltalán nem volt idegen számunkra, bemutatta a városi gyerekek számára jobbára ismeretlen jószágot, aminek csak a nevében szerepel a jó. Elöl harap, hátul rúg ez a ló – mondta. Hátsó felével más kunsztokra is képes, jobb ha azt nem részletezzük, mert nem tűr nyomdafestéket. Aki látott már ilyen mélynövésű csatamént, tudja mire képes ürítés terén, tehát igencsak résen kellett lennünk. De ez még mind semmi, ahhoz képest, ami ezután várt.

Úgy alakult, vagy vendéglátónk alakította így, nem tudjuk, a szomszédos karámban egy kétórás csikó várt bennünket, vendégfogadásra nem éppen alkalmas anyja kíséretében, aki a legkisebb neszre is dühösen horkantott. Délceg, bátorságáról, hőstetteiről és dicső csatákban elért vakmerő győzelmeiről híres krónikásunk mindezt biztos távolságból figyelte, de elmondásból tudja, hogy nem ő volt az egyetlen, aki ájultan rogyott össze fújtató dühétől. (Más források szerint elképesztően cuki volt, és szőrének tapintása olyan kellemes, hogy az már a képtelenséget súrolta, de ők bizonyára sokkos állapotuk miatt számoltak be ily módon)

Azt gondoltuk, ezt az élményt már nem lehet fokozni, de ami ezután következett… Egy valódi életnagyságú, több táborozó esetében embernagyságú ara papagáj került elő a ki tudja még mi mindent rejtő pajtából. Állítólag egyelőre csak egy szót tud kimondani, de azt nem tudtuk meg, hogy mi az, feltehetően azért, mert olyan csatakiáltás, amitől kilyukad a füle annak aki meghallja. Ez kimaradt, de attól még méteres, akarom mondani méretes, karmait megtekinthettük, többen a saját bőrükön is megtapasztalhatták. Elbeszélésünknek jót tenne, ha most azt írnám, hogy a hátukba kapaszkodva elrepült velük a szomszédos hegy tetején található fészke felé, de ez nem az az állat. Sőt, meglehetősen kezesen viselkedett, fotózkodott, belenézett a kamerába, puszit adott, és integetett. Vészjósló fegyverzetét látva a Krónikásnak itt is van némi kiesése, amit egy párhuzamost létsíkban töltött, rossz nyelvek szerint megint csak ájultan, valójában erőt gyűjtve a visszaútra, ami legalább annyira gazdag volt izgalmakban, mint az odaút. Tárgyilagosabb újságírás esetén eseménytelennek mondanák, pedig láttuk erdei szegfűt, és kökörcsint is, mindkettő különösen veszedelmes. (valószínűleg ezért védettek)

Már csak a vacsora és a tábortűz (ami második vacsorát jelent) van hátra, ahol majd terápiásan feldolgozhatjuk eme dicső portyát. Képek készültek bőséggel, a gimnázium Arcképcsarnok (facebook) oldalán meg is tekinthetőek majd.

Bizonyára történetek más érdekességek is a mai napon, de azt a Krónikás, a délceg és dicső, félelmet nem ismerő szundítással töltötte, tehát arról majd máskor.

Kedves Olvasó! Negyedik, utolsó része ez a tábori krónikának idén, köszönjük, hogy figyelemmel követte küzdelmünket az elemekkel, a vacsorával és a gyerekekkel. Örülünk, ha nem vette el kedvüket, hogy a képi ábrázolások megfogyatkoztak, ez nem lustaság, hanem technikai akadályok miatt volt így. Reméljük jövőre több képpel tudunk majd visszatérni. A holnapi evezéses kalandról pedig mindenki maga számol majd be.

Üdvözlettel
a Krónikás

Biciklizni mindenki tud, ahogy a mondás tartja (legalábbis a dakoták szerint), viszont mindennek van határa. Ma néhány bátor vállalkozó nem kisebb dologra szánta magát, mint hogy ezt a határt feszegesse, és Főző tanárúr vezetésével egy rövidke kiránduláson vegyenek részt. A rövidke, mint idő közben kiderült 50 km-t jelent, és a kirándulás is helyenként túrából kalandba csapott át, ezért a cím.

Némi egyeztetés és tanakodás után a Lidl, majd a Hypernova felé vettük az irányt, az egyszeri szemlélő számára bevásárló körútnak is tűnhetett a tarka ruhákba öltözött ide-oda cikázó biciklisek csapata. Ekkor még a résztvevők sem voltak benne teljesen biztosak, hogy képesek lesznek-e átlépni az első határon, ami ez esetben a Rimaszombat végét jelző tábla volt. Ennek ellenére, mire a dúsai kereszteződéshez értünk, már egy évek óta együtt tekerő pelotonná, vált a sisakot addig csak könyvtámaszként ismerő társaság.

A végcélként kitűzött Daróci-tónál vidáman elfogyasztották az iskolában zsákmányolt egységcsomagokat, azt gondolva, hogy célba értek. Ekkor azonban, némi logikai számításokat elvégezve kikövetkeztették, hogy vissza is kell menni a kiindulópontra. Ott van ugyanis az ebéd. Egy rögtönzött csoportképet követően, vidáman indultak meg, bár ekkor már egyesek számolgatták a visszaút emelkedőit, amin annyira jó volt legurulni odafelé.

Meglepő módon még mindig voltak akik versenyként fogták fel a dombok megmászását, még ha a dobogós helyekhez kénytelenek is voltak maguknak saját kategóriákat kitalálni (kor, súly, magasság, bicikli színe alapján, és felmerült a leggyorsabb szenior, valamint a leggyorsabb lelkész kategória lehetősége is, a fair-play jegyében természetesen).

Végeredményben elmondható, hogy a túrából kaland lett, és a nehézségek nem jelentettek akadályt a táv legyőzésében.

Némi statisztika: