Kedves Olvasók, tegnap hírek nélkül maradtak, pedig a tábor utolsó napja sem volt eseménytelen. Sőt, annyira eseménydús volt, hogy az eddig naphosszat rímeket és közepesen nevetséges poénokat farigcsáló, magát poétaként vizionáló krónikást is befogták.

A délelőtt folyamán a táborlakók különféle attrakciókban vehettek részt, amikor is önszántukból izzadhattak túlméretes strandlabdákba szorulva, gyorsan felhevülő meredek pléhtetőn kapaszkodhattak fel, és kisméretű tavon gyakorlatozhattak nagyméretű gumicsónakkal. Minden olyan dolog, amitől egy átlagos táborvezető haja az égnek állna. Aggodalomra azonban semmi ok, most már, hiszen tudjuk, hogy minden műsorszámot hibátlanul, és szigorú profik felügyelete mellett élvezhettek a bátor diákok.

Ám a történetnek még koránt sincs vége, innentől az adrenalin szint csak egyre feljebb hágott, a délutáni túra és csendes kézműveskedés alatt ugyanis négy elvetemült férfiú, a krónikás vezetésével, nekilátott, hogy életük legnagyobb tábortüzét keltsék életre, amiről még az unokáik is beszélni fognak. Ebbe a folyamatba kaphattak egy röpke betekintést a tegnap közzétett képnek köszönhetően, ugyanakkor tudni kell, hogy a halom még korántsem volt készen.

A tüzet pedig, amit a szálloda tulajdonosa személyesen gyújtott meg, nos azt még az unokáiknak is mesélni fogják. Ugyanis a magas elvárások közepesen alacsony lángokat eredményeztek csupán, így jobb híván fényképészeti trükköket kellett bevetnünk, ezzel álmatlan éjszakákat okozva a marketingosztálynak. A lényeg, hogy a spekacskik végül megsültek, a gyerekek nem, mindenki jóllakott, és senkit sem harapott meg a tehén, aki (ami) a közelben legelészett egykedvűen, és nem értette az egész felhajtást.

A sikertelenül sikerült tüzes kaland helyett másnap vízen próbálkoztunk, sokkal nagyobb sikerrel. Ott mindenki vizes lett, ami nem is volt baj, mert a nap tüzesen sütött le ránk, mint tikkadt szöcskékre, akik féltávon ugródeszkáról és egy magányosan álló szikláról vetették magukat a hűsítő habokba. A csapatok kemény munkával, és példátlan összhangban haladtak tovább, és boldogan éltek… Amíg meg nem látták a buszt, ami kirántott húsos szendvicsekkel volt teletömve. A busz mellett állva mindenki megelégedve bólogatott, és majszolta vizesen, nedvesen, vagy többé-kevésbé szárazon a szendvicseket, miközben arra gondoltak, hogy két hét múlva már az iskola konyháján teszik mindezt. Csónakok, evezők és mentőmellények nélkül.

A krónikás pedig azon mélázott, hogy vajon miféle kalandokról számolhat majd be jövőre. Addig is kinyújtóztatja egy kicsit a még mozgásképes végtagjait, Önök pedig tekintsék meg ezt a néhány mozdulatlan képet, amelyet sikerült közös munkával egy kupacba gyűjteni.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•