„És amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük.“ – Lukács 6,31
Nemrég hallottam egy mellényről, amit azért fejlesztettek ki, hogy a számítógépes játékokat még izgalmasabbá tegye – pontosabban: a lövöldözős játékokhoz fejlesztették ki, amikben mindenki kiválaszthatja, hogy milyen karakterrel akar játszani, aztán akinek a bábuja – karaktere – túlél minden szintet, az győz.
Szóval, kifejlesztettek egy mellényt, ami nagyon izgalmassá tudja tenni ezt a játékot, mert ha ezt az ember felveszi és csatlakoztatja a játékbeli szereplőjéhez, akkor a mellény imitálja a kapott sebesüléseket. Ha a karakterét meglőtték, akkor a lövés fájdalmát a bőrén érzi. Ha valamilyen más sérülést szenvedett, akkor azt is, kivétel nélkül, mindet megérzi az az ember, aki ezt az öltözéket viseli. … Aztán jót mosolyogtam rajta, vajon hogyan nézhet ki egy olyan játékterem, ahol az emberek ilyen mellényben ülnek, és itt-ott felkiáltanak, rángatóznak, vagy éppen leesnek a székről fájdalmukban. (Bár annak, aki a találatokat kapja, talán nem olyan vicces a dolog, de éppen ezért vette fel a mellényt: hogy még izgalmasabb legyen a játék.
Továbbgondoltam viszont ezt a dolgot. És az jutott eszembe, vajon hogyan működne egy olyan mellény, ami a kapott sebesülések helyett azokat a sérüléseket imitálná, amiket az én szereplőm okoz más bábujának? Ha a telitalálat nem az eltalált félnek, hanem a küldőnek fájna?!
Vajon ugyanolyan igyekezettel lövöldözne-e mindenki, ha számítania kéne rá: ha valakit megsebzek, akkor azt a sebet én fogom érezni? És ugyanolyan reflexszerűen lőne-e mindenki, ha tudná: ha valakinek súlyos sebet szerzek, az engem fog gyengíteni?
Én azt hiszem, nem. Sőt, azt hiszem, egy idő után senki nem lőne. Egyáltalán. Hiszen senki nem akarna megsebesülni, senki nem akarna fájdalmat okozni önmagának. Ha valaki lőne is, az csak figyelmeztetésből történne, de mindenki vigyázna, nehogy kárt tegyen a másikban, végül pedig meg is szűnne, véget érne a játék.
Még tovább gondolva: vajon nem hasonlít-e néha a mi életünk is egy ilyen lövöldözős stratégiai játékhoz? Ahol igyekszünk egymást legyőzni, ártalmatlanná tenni, megmutatni neki, hogy jobb ha velünk nem húz ujjat, és árulkodunk, a másik gyenge pontját támadjuk stb…
De vajon ugyanígy viselkednénk-e, ha esélyes volna, hogy minden tettünk egyszer visszatalál hozzánk? Ha tudnánk: egyszer a saját bőrünkön érezzük majd meg minden tettünket?!
És ha így is volna és minden, amit teszünk, ahogy viselkedünk; ahogy másokhoz viszonyulunk, visszatérne hozzánk, vajon miből volna több?
Ha azt a fájdalmat, amit másoknak okoztunk, nekünk is át kéne élnünk, vajon hogyan viselnénk el? És ellensúlyozásul volna-e helyette elég öröm, amit másoknak szereztünk?
Szórnánk-e a szitkokat egymás fejére olyan meggondolatlanul, ha számolnunk kéne vele, hogy visszakapjuk? Utálkoznánk-e, kibeszélnénk-e a másikat a háta mögött, ha tudnánk, hogy velünk is meg fogják tenni mások?
Vagy lehet, hogy vissza is kaptunk már ilyeneket?
És jó ez így? Nem kéne valahol megszakítani a folyamatot? Vagy már beletörődtünk, mint az az ember, aki mindenkiben a hibát keresi, mindenkit kritizál, megítél, mindenkiről van véleménye, általában rossz – végül pedig ő az, aki a legjobban fél attól, hogy mások őt megítéljék, kritizálják, keressék benne a hibát és rossz véleménnyel legyenek róla?
Lehet, hogy néha átvillant már a gondolatainkon: Jaj, ha én ezt egyszer visszakapom!
És amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük. – volt a mai reggeli igénk. A Biblia egyik legfontosabb tanítása ez a rövid kis mondat – alapelv – megtalálható az Ószövetség, majd az Újszövetség tanításában is .
Ám, emellett tapasztalnunk kellett, hogy nem ilyen egyszerű ez a dolog. Mert rengeteg rosszat nem kapunk vissza, és megtörténik, hogy a jóra, szeretetre, kedvességre rosszat kapunk válaszul. A tetteinkért viszont nekünk kell felelnünk.
A Counter Strike-ban a katonák nem futkoshatnak virágcsokrokkal egymás után. Bennünket viszont nincs ami korlátozzon abban, hogy jók legyünk egymáshoz, bár megtörténik, hogy nem kapjuk vissza az adott jót. Mégis igyekezzünk így élni és így viszonyulni másokhoz! Azért is, mert nekünk is így volna jó, és azért is, mert Istennek ez így tetszik. Ha pedig más nem is, Ő lát minden pillanatot, amikor lehettünk volna gonoszak de mégis kedvesek, őszinték, tapintatosak maradtunk, és Ő megjutalmaz minden ilyen alkalomért.
