Kedves Rádióhallgató gyerekek, és felnőttek, illetve a táborozók kedves szülei, nagyszülei, vagy az internet kikutathatatlan útvesztőiből idetévedt vándor!

Krónikánk, és a beszámolók mennyiségének köszönhetően kis híján a Krónikás is majdnem véget ért, de még utolsó lehelletét is mikrofonját szorongatva adta ki, és vette fel.

Következzen ma egy bónusznak tekinthető epizód a csillagok közül. Megtanultuk, hogy milyen  kicsi az ember, aztán hogy a Nap még annál is kisebb, aminél már csak annak a valószínűsége kisebb, hogy a Krónikásból idén még egy szót is ki tudunk csikarni.

Ha tetszettek a beszámolók örülünk, ha jövőre személyesen is találkozunk, annak még jobban örülünk majd.

Alább megtekinthetőek a nap képei (nem a Nap képei), amelyek ezúttal is Kovács Bence munkái, alatta pedig a mai Véget értek unalmas napjaink epizód. Még annál is lejjebb egy egész lista az összes eddigi felvétellel. Jó hallgatást!

Lát!

A Krónikás

A Krónikás ma szokásos táborközi szabadságát kivéve szünetelteti különböző cifra körmondatainak olvasókra való tukmálását, ehelyett beszéljenek a hangok, mert azok többet mondanak minden szónál. A Fekete Balog menti kisvasút utasai voltunk, láttunk, hallottunk, szagoltunk, lehetett tapogatni is, de azt valahogy senkinek sem volt kedve. Ahogy válaszolni is csak időnként, de attól még a mikrofon mögött mindenki jól érezte magát.

A lényegi infó:
1. ma is alig hagytunk maradékot, duplázni nem mentünk, de senki sem maradt éhes
2. az út jó volt, gyerekek épek, vonat is
3. ma már nem, de holnap még jelentkezünk.
4. a képek ma Bence munkái

Üdvözlettel,
a Riporter

Ha vendégségbe megyünk, próbáljuk a legjobb arcunkat mutatni gondolatmenet mentén próbáljuk leendő űrutazóinkat is az emberiség legjobbjaiként prezentálni. Nem elég, hogy a legerősebbek, legokosabbak, de a legműveltebbek is kell hogy legyenek. Az időjárás szabályozó csapatunk tegnapi mutatványának köszönhetően beltéri elfoglaltságokra lettünk kárhoztatva, így űrtanoncaink közmondáskincsünk válogatott gyöngyeit mutatták be egymás okulására és szórakozására. Tisztáztuk, hogy ki nem enged a huszonegyből, és hogy mérete ellenére is számottevő erővel rendelkező fűszereink melyek. Bebizonyosodott, hogy nem feltétlenül az a jó csillagközi vándor, akinek a koponyája is izommal van tele.
Mindeközben a Krónikás, hogy eddig is nélkülözhetetlen személyét még hasznosabbá tegye, készült néhány ősrobbanás sebességgel népszerűvé váló leendő közmondással, amit majd csillagközi fajként is büszkén használhatunk. Ilyen például a zajong mint egy szupernova. Kvazárból nem lesz feketelyuk, vagy addig kering a Föld a Nap körül, amíg vörös óriás nem lesz belőle. Korszakalkotó javaslatait tapsvihar, majd igazi vihar követte, így visszavonult emeleti foteljébe és azóta sem zavar sok vizet. Békés duzzogását, és a kéretlen közbeszólásai hiányát a táborozók meglepő nyugalommal fogadták. Megvonták a vállukat, és mindenki ment a maga dolgára. Dolga pedig sok van a táborozóknak, az eddig felsoroltak mellett az emberiség történetének fontosabb erővonalait is ismerniük kell. Ki örülne, ha akár csak a szomszédos bolygóra beállítva nem tudná valaki, hogy Ábrahámmal indultunk el az űrbe? Elhangzott ugyebár, hogy Isten azt mondta Ábrahámnak, hogy számolja meg a csillagokat, de ő még nem tudta, az unokája József tizenkettőt számolt, és akkorát kapott a testvéreitől, hogy aztán már tényleg csillagokat látott. Szóval így indult az egész. De hogy még Ábrahám történeténél maradjunk egy kicsit, vele Isten szövetséget is kötött, amit a délutáni kézművesség során a táborlakók is kipróbálhatnak. Mármint nem az állatok félbevágását, hanem a szövést magát, és a létrejövő szövetséget haza is vihetik magukkal.
A délutáni blokkról élő hanggal számolunk be, alább meghallgatható:

Gasztrológiai kitérőnk után visszatértünk idegen bolygók megismerése projektünkhöz, a különböző bolygók szimulált felszínén különböző feladatokat kellett végrehajtani, mint például kőzetgyűjtés, távolba szökellés, és célbadobás.

Tömören:
1. éjjel nagy vihar volt, de nem tett bennünk kárt
2. délutánra elég jó idő lett, hogy ki lehessen menni
3. senki sem evett agyagot
4. mindenki mosott kezet
5. a kókuszgolyó finom lett

Üdvözlettel,
a Krónikás

Új nap virrad. Táborunk témáját tekintve ez felettébb aggasztó. Galaktózérzékeny Krónikásunk így is csak kapkodja fejét jobbról balra, ahogy időutazóként párhuzamosan haladunk a holdraszállás, a Naprendszer története és az emberiség (ki)alakulása között. A Krónikás legnagyobb megkönnyebbülésére a második nap témája elég otthonosra sikerült, ugyanis kedvenc bolygója, a Föld volt a középpontban. Sokáig Naprendszerünk középpontjában is, mostanára már érdeklődésünk középpontját adja a kék bolygó, ahol ha körültekintünk, két érdekes jellemzőt tudnánk felsorolni. Az egyik, hogy zöld, a másik, hogy ez a Krónikás kedvenc bolygója. Nem csak az egyetlen bolygó, amin fotel van, de még a krumpli termesztésben is galaxiselső helyen áll már évszázadok óta. Ami nem egy utolsó szempont.
De hogy juthat el az ember a krumplitól a Holdig? A válasz attól függ, kit kérdezünk. James Irwin szerint csak tíz nap van a kettő felszíne között, sőt ha viszünk magunkkal, akkor még annyi sem. Irwin úr beszámolója alapján a Hold egyébként nagyméretű megműveletlen területtel rendelkezik, és a felszínre érve a Genezis első sorainak elszavalása után a holdjáró eke moduljával próba szántást végeztek fajunk mindenre elszánt képviselői, az emberiség nevében. Anyabolygójukra való visszatérésük előtt a 0000001-es számú barázda mellett emlékplakettet hagytak hátra a következő felirattal: Kedves Hold (és egyéb) lakók! Ez az ültetvény az emberiség békés megérkezésére emlékeztetőül létesült. Következő bevetésünk alkalmával serpenyőt és étolajat is hozunk, addig kérjük a szárak mentén négy hüvelyk magasságig feltölteni (holdi mértékegységekre való átváltás szándékával keresse fel nagykövetségünket a hátrahagyot leszálló egység maradványaitól kelet felé haladva másfél tengeri mérföldre található állomásunkon (a kelet, tenger, és mérföld szavak magyarázata ugyanitt található) Thx. Irw és csapata.
A sok elbeszélést hallgatva, a táborlakókban is felébredt a vándorlási kedv, így a délután jó részét ide-oda szaladgálva töltötték, idei első nagyjátékunk állomásai között. A huzamosabb ideig elméleti képzésben sanyargatott fiatalok maguk is a tettek mezejére szerettek volna lépni, így a Mihaly-1 program keretén belül felvételi vizsgát tettek észből, erőből, és ügyességből. Az egyes állomások kalandjai ezúttal hangban követhetőek végig:

Rövid összefoglaló:
1. minden gyerek megvan, egészben
2. az étel becsületes mennyiségű, ízű és változatosságú
3. nem lőttünk ki senkit az űrbe. Még.
4. a helyi nénivel jól kijövünk

Ha már repkedésről szólt a napunk, este még röpködnek a Misik, ha nem is űrhajó, hanem valuta formában, és ha a Krónikás (aki egyben a Fotógráfus is) elszakad a billentyűzetétől, akkor idén a Misi boltról is lesz kép. Holnap.

Szeretettel,
a Krónikás

Valahol messze, egy távoli galaxisban még végtelen békességben szunyókálják öröknek hitt álmukat a krónikások, de nem úgy a mi szóvirágok erdejét felvonultató, képzavar halmazokkal harcoló, és mindenre elszánt Krónikásunk. A többiekkel ellentétben ő már a tábori leltárból kölcsönzött lila filctollával kapar reggel óta, azon kívül az egyszerűbb megkülönböztetés végett nagy betűvel írja a nevét.
Tehát a Krónikás. Aki bármivel bátran szembenéz, ami nem néz vissza. Bármire bátran vállalkozik, ami könnyű. Bárhova bátran elindul, ha a bármi közel van. Így lett, hogy a véletlenek (ha van ilyen), a csillagok, és a fenti körülmények együttállásának köszönhetően egy újabb táborban kötött ki. Mi sem egyszerűbb ennél, gondolná az egyszeri, a földön két lábbal élő, de nem úgy Krónikásunk, aki más síkok lakója. Az univerzum történetében egyedülálló módon ő még a saját történetének sem a főszereplője, s mint egy ide-oda vetődő üstökös úgy szállt be ebbe a történetbe is. Illetve először is egy fehér furgonba, mely minden hős történetében kötelező elem, paripáját török-német telivérek ménjére váltva, kilencedmagával vágott neki a vad vadon vadságának. A küldetés világos, a parancsok lakonikusak. Csak előre, majd kedden balra, ahogy a mondás tartja. Ment is rögtön balra, majd kedden egyenesen, a megállt idő nyomát kutatva.
Meg is találta a helyet hamarosan, és a megállást is. Majd fékezhetetlen vágtáját megkezdte az ellentétes irányba, hogy ezúttal a megfelelő helyen térjen le, az útra, amelynek valőszerűtlenségi faktorra az egeket veri. Így talált oda valójában. Levegőt venni is alig maradt ideje, hiszen mi az az idő? (És mit számít ezen a helyen, ami az örökkévalóságnak szól?) Idei ideiglenes főhadiszállásán az idő állásán kívül a hámozókések ritmikus percegése fogadta. A szférák, sőt a feketelyukak sem énekelnek olyan lágyan, mint a krumpli, mikor burkát elhagyva a forró olajban veszi utolsó fürdőjét. Az otthonosságot tovább fokozza a saját fotel létesítménye, mely krónikánk, és Krónikásunk történetében is ritka, mint a kettős napfogyatkozás. A meghittséget feldolgozni alig bíró, öröme könnyeivel küszködő tollforgató már fel sem kapta a fejét a vele együtt érkező lurkók halk pusmogására, hiszen nélkülük ő maga sem létezne. A tábor pedig aligha létezhetne szabályok nélkül.
Miután mindenki elmondta a nevét, és hogy miért jött ide, a megállt időt egy percig sem vesztegtve vágtak bele a Vezetők a hatalmi ágak elosztásába. Szegény Krónikásunk alig ocsúdott, újonnan szerzett fotelje plüssös bársonyosságát máris iskolatábla csikorgása, és a székek valósággal vetekedő érdessége váltotta fel. Csak úgy röpködtek felé az újonnan alkotott szabályok. Kié a Misi? Mi az amit reggelente megvetünk? Kivel leszünk kedvesek akkor is ha nincs kedvünk? Kit lehet csipsszel lekenyerezni? Kimondhatjuk-e hogy smirgli? (mert az ugyebár durva szó, és azt tilos) És az idők betartásáról is szó esett.
Fura dolog az idő, de a Krónikás családos ember, és az időről való értekezésben emberfeletti önmegtartóztatást mutatva nem fejti ki erről véleményét, Krónikásné nagy örömére (és szelíd fenyegetésének köszönhetően).
Időben és térben való együttes előrehaladásunk következő állomása már kellemesebben hatott a társaság egyes részeire, különösen a gyomor táji telítettséget illetően. A hámozókések és az aprítás hangja valószínűleg egy következő tétel a szimfóniában, az ebéd ugyanis rizs volt, de lehet hogy egy rizstömbből faragták, és annak a hangja váltott ki oly otthonos érzéseket, és némi csalódást. Az ízek ugyan kárpótolták, de nem tették semmissé a krumpli iránti váradalmat. (ha esetleg a Konyhásnéni is olvassa e sorokat)
Az ebédet követő rövidke tespedés után csillagászati magasságokba lépve hallgatta tátott szájjal a holdraszállás történetét az egybegyűltek serege. Reggel mikor elhagytuk a várost, nagyratörő terveink mellett eszünkbe sem jutott, hogy van aki a bolygót is elhagyta. De ha már így van, holnapra talán még epikusabb tettekre szánjuk magunkat. Az űrbéli kalandokat a Csillagközi Bárdok együttes aláfestőzenéje tette még meghittebbé.
A csoportbeszélgetést a szeretett vendégség követte.

Az események többé kevésbé kronologikus és érthető beszámolója a következő:
1. megjöttünk, nem tévedtünk el, csak kicsit túlszaladtunk
2. mindenki él
3. mindenki jóllakott
4. a helyről azt írták az interneten, hogy olyan mintha megállt volna itt az idő, ami igaz is, de tiszta és kellemes, a helyiek kedvesek
5. az étel finom és elég
6. a tábor témája csillagászat, ezért a galaktikus viccelődés (meg mert vicces)

Akinek mindez nem elég térjen vissza holnap is, de még előtte hallgassa meg rövid podcast epizódunkat a Véget értek unalmas napjaink második évadának első epizódját az alábbi lejátszóra kattintva.

Tengermély tisztelettel, a Krónikás

Ilyen még nem volt. Az évente átlagosan 360 napig szunnyadó Krónikás csak forgolódott, civilizációtól megfelelően félreeső odújában, és nem bírta elnyomni az álom. Egyfolytában az járt a fejében, hogy a történetnek nincs vége. Több okból is aggasztotta ez a gondolat, egyrészt még egy történetének sem volt vége, vagy eleje, mégsem zavarta őt soha. Másrészt ha most enged a kísértésnek, és lelkiismeretfurdalását cikkírásba folytja, ezzel a következő éveit is előre megpecsételi, és lehet hogy jövőre egy hatodik napi cikket is elvár majd a kedves Olvasó, vagy egy soron kívüli bejelentkezést nap közben. Esetleg, és már a gondolattól is tényleg elborzadt, hogy a következő tábor során személyesen fel kell majd hívnia szülőket, hogy mindenkinek egyesével mesélje el a napi történéseket. Aztán eszébe jutott, hogy sok mindent látott már a Táborban, de térerőt még nem, és megnyugodva visszafordult a fal felé. De a képek tovább üldözték.

Tudják miért olyan a méta, mint az evezés? Mert lapáttal játszák, vizes és izomlázas lesz bele az ember? Mert legalább hat fős csapat kell hozzá? Mert papucsban egyiket sem lehet? Igen, és nem egészen. Főleg azért, mert egyikről sem szoktunk publikálni. De most, hála a technikai fejlődésnek, vittünk magunkkal fényképezőgépet. Persze nem a fényképezőgépek fejlődtek, hanem azokra a kis, csavaros tetejű cefrés hordókra gondolok, amiket a csónakokban magunkkal utaztattunk. Nekik, és néhány lelkes résztvevőnek köszönhetően, akik még az utolsó nap végére sem fáradtak ki teljesen, készült néhány kép, amelyek közre is adunk. Tekintsék meg, jövőre pedig jöjjenek el, mert úgy mégiscsak jobb.

Általában nem tanácsos várni, hogy szánkba repüljön a sült galamb, de ha ki se nyitjuk a szánkat, akkor ne csodálkozzunk. Krónikásunk eme szokatlan analógia mentén indult ma a svédasztalhoz, hogy témát merítsem, és lám, a téma néha házhoz jön, ha nyitva tartjuk a szemünket.

Ma a szokásostól eltérően nem egy Feszty-körkép méretű, legmélyebb rétegeiig egymásba fonódó történet következik egy pillanatról, hanem néhány miniatúra.
(Ahogy mini a túra, ami a méta pályára vezet. Elnézést.) A szereplők nevét tanúvédelmi (ejtsd: tanuvédelem) okokból megváltoztattuk.

Igazából tegnap kezdődött, csak nem vettük komolyan. Igazából hétfőn kezdődött, de nem számítottunk rá, hogy ide fut majd ki. Szóval tegnap a salakpályán játszottunk békésen, vakon botorkálóst, amikor Lizzy szemei megnyíltak. És meglátta a drótkerítést, ami előtte nem volt ott. Mármint előtte. A Kételkedők szerint nagyszámú feljegyzés bizonyítja, hogy emberek közelebb sétáltak tárgyakhoz, és azok közelebb kerültek hozzájuk amikor odaértek. De a Látók egyből felsikkantottak izgalmukban, telepatikus jelenlétet érezve. Ezt a pillanatot meg is örökítöttük a tegnapi hanganyagban, mit sem sejtve, további észlelésekre a legkevésbé sem számítva. Pedig.

A következő észlelés is a látással, illetve a nem látással kapcsolatos. Először a fények húnytak ki, majd az asztal rezzent meg. Az első a kapcsoló miatt, a második a digitális Krónikás mobilja miatt, melyen Korrekt úr, távoli segítője, tudatta vele, hogy az előző napi tudósítás kipofozva, kijavítva, újra kijavítva és feltöltve. Ezt mindketten boldogan nyugtázták, és jó éjszakát kívánva el is búcsúztak volna, ha nem hívják fel figyelmüket arra, hogy a bejegyzés kiemelt képe megint fejre van állva. A második napon ez jó poén volt, gondolták mindketten, de nem kéne belőle szokást csinálni, így hát ellenőrizték, és tényleg. Aztán még egyszer ellenőrizték, és mégse. A Látók ekkor már kórusban hümmögtek a hátuk mögött, azóta is hol így, hol úgy jelenik meg. Önnek hogy? Írja meg kommentbe.

Harmadik jelenségünk, a bevezetőben már említett svédasztalnál történt, ami nevével ellentétben feltehetően nem svéd, viszont minden reggel, varázslatos módon, gazdagon megterítve várt bennünket. Ma sem volt ez másként, csendes reggeli mélánkban haladtunk sorra a szalámis, szalonnás, sonkás, nutellás, műzlis tálak során, mindenből merítve egy kanállal a tányérunkra, amíg a folyadékos termoszokig el nem jutottunk. A két termosz ugyanis fordítva lett elhelyezve az asztalon. A baloldali, mely eddig voda felirattal limonádét rejtett, egyszeriben helyet cserélt a čaj feliratúval, melyben tényleg tea szokott lenni. A Kételkedők vállat vonva tovább sétáltak, pedig az ügy nem ilyen egyszerű. Mi van, ha nem is a termoszok cseréltek helyet, csak a feliratok? Vagy a termoszok is, de a folyadékok nem? Vagy a termoszok és a folyadékok is, és a címkék is? Sosem tudjuk meg, de elgondolkodtató.

Amíg a helyes válaszokon, vagy újabb elméleteken gondolkodik a Kedves Olvasó, addig tekintse meg a mai képszüretet, mely bővebb, mint az eddigi napoké, ezzel kárpótolva Önöket a sokkal rövidebb hanganyagért, ami nincs.
Örülünk, hogy velünk tartottak ezen a héten is, jövőre újra jelentkezünk.

A látszat ellenére a képeken látható rajzolós játéknak pont nincs semmi köze a parajelenségekhez, egyszerűen csak rajzolniuk kellett egy házat, egy kutyát, meg egy valamit anélkül, hogy egymáshoz szóltak volna. (A harmadik dolog is valami konkrét volt, csak a Krónikás épp valami rímet faragott ahelyett, hogy figyelt volna)

Update: Kiderítettük a játék pontos értelmét: Itt épp az ún. Ház, fa,kutya rajzot készítik, melynek lényege, hogy két gyerek egy papírlapra, egy darab ceruzával közösen készíti a rajzot. Ez a gyakorlat segíti az empátia gyakorlását, és arra is alkalmas, hogy a csoporttagok átéljék a társas hatékonyságukat és azt, hogy mennyire fontos számukra mások irányítása, befolyásolása.  (Köszönjük, Diana!)

Szóval az úgy volt, hogy jött velünk. Senki sem tudja honnan, vagy miért, de ott volt. És mindehova követett. Velünk volt jóban, rosszban, együtt játszottunk, együtt táncoltunk az esőben, még a kiütő métában is részt vett, mert az egyik csapatban létszám hátrány volt. Olvastunk egymásnak lovas történeteket, és együtt feketepétereztünk (tudom, hogy nincs ilyen szó, de elképzelésem sincs mi a helyesírása). Ahogy közeledett az este, egyre feszültebb lett vele kapcsolatban a helyzet. Hol alszik majd? Hozott pizsamát? Vagy az erdőben lakik? Nem akartuk, hogy elhagyjon bennünket, hátha álomra hajtjuk fejünket, és sose látjuk többet. Nem volt más választásunk, kést ragadtunk, és felvágtuk.

Sok szeretettel köszöntöm, Kedves Olvasó, a Krónikás visszatért, jobb mint újkorában, kipihentebb mint valaha, és fárasztóbb is. Még egy kis alvás, egy kis szunnyadás, összetett kézzel fekvés: így tör rád a szegénység, mint útonálló, és a szűkölködés, mint egy fegyveres ember – írja Salamon a Példabeszédek könyvében, de a Krónikásra a tegnapi délutáni szunnyadás után az ihlet tört rá, tehát Képnézegetők figyelem! Ha a fészbúkról érkezett, most még visszatérhet, ha még nem járt ott, most kattintson át oda. Szóltunk.

Aki maradt, annak eláruljuk, hogy a svéd/norvég/skandináv ponyvák stílusában íródott bevezető a Dobozról szól. Szabinak neveztük el, amíg meg nem érkezett az igazi Szabi, de mint a Hegylakóból, Szabiból is csak egy maradhat a táborban. Így az egyiket kinyitottuk. A Dobozt természetesen. Ez még hétfőn történt, és nem könnyű minden lében kanálként megállni a fecsegést. A csalódottságról nem is beszélve. Na nem azért, ami a Dobozban volt, hanem mert az első napi képeken mindegyiken szerepelt a Doboz, de nem özönlöttek a hozzászólások, nem csörgött a telefon, nem utaztak fel szülők, hogy megtudják mi van benne.

A vezetők is csak addig kerülgették nyugodtan a tábor különböző pontjain szelfizőket, amíg zárva volt. Bezzeg amikor eljött az ideje, halált megvető bátorságukról tanúbizonyságot téve, odalökték a szerénységéről és alázatosságáról széles e vidéken ismert Krónikást, mondván így vesztünk a legkevesebbet, ha mégis harap, vagy veszélyes ami benne van. Mondanunk sem kell, hogy a dobozok kinyitásáról szóló tutoriálok nézésével töltött órák után a Krónikás tisztában volt vele, hogy az ellene szövetkezők bármelyik gyanúja perceken belül beigazolódhat. Eleinte azzal próbált időt nyerni, hogy nem talál megfelelő eszközt, ami szerinte a kalapács, majd a nem megfelelő fényviszonyok, túl sok néző, túl kicsi szoba zavarták, de a halogatás még sose vezetett hova, így az aludjunk rá még egyet ötletet rögtön elvetették, és addig nyüstölték őkelmét, míg jobb híján, ollót ragadva nekiesett. Aztán felkelt és kinyitotta a Dobozt. (már többször nem lesz nagybetűvel írva, mert kezd ez a bejegyzés egy sosem volt Ady novellára hasonlítani – szeretettel, a Korrektor)

A skatulya mélyéből, az állandó sötétség éjfekete leple és buborékos fólia alól sorra kerültek elő az egyre szokatlanabb eszközök, maguk köré vonzva gyerekek és felnőttek seregét, kik takácstalanul tekintettek ezekre a luddita kínzóeszközökre. Mert az azonnal nyilvánvaló volt a jelenlévők számára, hogy ezzel dolgozni kell. Valami ősi ösztönként az ember, mióta megtanult eszközöket használni, akkor is felismer egy szerszámot, ha nem is tudja mire való, közös tudatalattink része ez. Márpedig egyszeriben felvetnek bennünket a bütykös tárcsával ellátott nyüstkeretek. Jó kis vetélkedőnek nézünk elébe – gondolta magában a Krónikás, majd visszatért kihelyezett munkaállomásához elhessegetve a Véget értek unalmas napjaink podcast stábját, hogy vadul beleássa magát a Wikipédia, Youtube, Google Bermuda-háromszögbe, hogy egyéjszakás kalandként reggelre megtanuljon szőni.

Ó, igen. Szövünk. Nem cselt, pedig cseles tevékenység, nem szabad feszíteni a vetülékfonalat, de ha nem húzzuk meg, szétesik az egész. Aztán meg keskenyedik és nem tudjuk miért. Vagy laza a széle, és azt sem tudjuk miért. És pöndörödik is, azt tudjuk miért, de nem tudjuk elkerülni. Délután pedig éles bevetés van, egyszerre öt kereten kezdünk, mindenki kezdő, mindenki egyszerre kérdez, de valahogy sokkal hamarabb ráéreznek a csínjára és egyben szépségére, mint szerencsétlen Krónikásunk, aki ugye szeret meg nem értett szenvedő lenni. Egyelőre csak a vászonkötéssel ismerkedünk, de ki tudja mit hoz a holnap.

Mai beszámolónk nagy részt a szövésről szólt ugyan, de ma sem ez volt az egyetlen tevékenység a táborban, ahogy tegnap is minden a megfelelő rendben és sűrűséggel zajlott, csak egy kicsit Krónikás mentesebben mint egyébként. Ma is volt tanítás, erről a hanganyagban, volt méta, amitől úgy kiettük ebédkor a konyhát, hogy csak cseresznyemagok tértek vissza a moslékos edénykében, játszottunk csapatjátékokat, festettünk, fúrtunk, faragtunk.

A Véget értek unalmas napjaink ma is jelentkezik, eléggé kiszámítható módon a 3. résszel, melyben beszélgetünk egy kicsit a kőfestésről, ahova végül nem tértünk vissza, a nagyjátékról, ahol vigyázni kellett a végtagokra, és szabályokat magyarázunk, amiket nem értünk. Osszák meg, ha tetszik, szinte mindenki megszólal, és a Riporter értetlenkedik rovatunk sem maradt el.

A galakszis alattomos alliterátora, a billentyűzet zsémbes zsonglőre, az emlékek örökös őre, a modorosság bárdolatlan bárdja, a táborozás szende szentinele, a kakofónia Krónikása visszatért. Sokan várták, vagy legalábbis állítják, de talán többen vannak, akik véletlenül beleolvastak, és nem tudták abbahagyni, kitörölni elméjükből pedig végképp képtelenek. Hát itt van. Szunnyadt volna még egy kicsit, átfordult volna még néhány hetecskére a másik oldalára rímeket horkolva, de hallva bensőjében a leküzdhetetlen hívást, újra papírt, tollat, és billentyűzetet ragadott. Meg még száz másik dolgot, így is otthon hagyva a szükséges felszerelésnek legalább a negyedét, hogy némi viszontagságot legyűrve, mert a művészetnek lételeme a szenvedés, végül sikeresen arra a buszra szálljon fel, amin a táborozók addigra már vígan morzsáztak, mobiloztak, csokit töröltek az üléshuzatba, és egyéb általános, buszon tartózkodási viselkedésmintázatokat mutattak be. Előtte az út végtelenje, szeme távolba réved…

Szóval érti, kedves Olvasó, elkezdődött a tábor. Elindultunk, megérkeztünk. Lesznek beszámolók. Valamiről.

Figyelmeztetés!
Ha Ön azért kattintott erre a bejegyzésre, mert szeretné megtudni mi van a gyerekekkel, biztosíthatjuk Önt, hogy rendben vannak, de hogy pontosan mi történik, az itt valószínűleg, legalábbis az eddigi évek tapasztalatai alapján, nem derül majd ki, nyugodtan görgessen lejjebb a képekhez, ha sikerült feltölteni.

Na de, térjünk vissza a meg sem talált és máris elveszett gondolatmenetünkhöz. Mert mi is az élet értelme? Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Hogy működik a mikrohullámú sütő? Ilyen, és még ennél is nehezebben megválaszolható kérdéseket boncolgatunk majd ezen a héten.

De még előtte fektessük le a szabályokat! Rikkant fel egy táborozó, s közben kis kacsóját a gipszkarton álmennyezet felé emeli. Szabadjon káromkodni vagy inkább verekedjünk? Takarodjunk tíz után vagy csaljunk inkább a versenyeken? Együnk kulturáltan, vagy nyűgözzük le a lányokat pukizással? Legyen mind és még fogadjunk is szót! – harsogja a tömeg, s ím, megszületék a tábori szabályzat. Hosszára és érdekfeszítő mivoltára való tekintettel nem közlünk belőle semmit, talán egy fotót. Ha sikerül. Vagy lesz kedvünk. Addig is van kihívás bőven.

Először is meg kell küzdeni az ebéddel. Egyeseknek a merőkanál használatához is útmutatóra lenne szüksége, amint az a mellékelt ábrán megtekinthető, de ami ezután következett. A szakácsnéni igazságosan elosztott közöttünk egy kisebb afrikai ország éves ellátására alkalmas rizottó mennyiséget, és még a felét sem sikerült leküzdenünk, amikor jött és bejelentette a duplázás lehetőségét. A kívülről bár satnya, és téli álma miatt horpadt oldalú, megviselt, elgyötört és elcsigázott Krónikás még sosem utasított vissza ilyen kecsegtető ajánlatot, de most fájó szívvel meg kellett tennie.

A délutáni csendes pihenő ily módon tényleg csendes lett, egyedülálló módon a történelem során, egészen a tábori dicsőítő szakasz felsorakozásáig, mely idén a Torzom Borzok nevet akasztotta magára, meg egy gitárt. Majd fület, hallást és mások zenei érzékét nem kímélve csapott a húrok és a megrettent közönség közé, akusztikus fegyvernek beillő visítással, csapkodással és csörgéssel. Ha a jelenlevők közül legalább néhányan éltek volna a kétezres évek beköszönte előtt, akkor progresszív folk-punk-operettként azonosíthatták volna ezt a könnyfakasztó performanszot. De kevés telet láttak még, és még kevesebb ehhez mérhető igényességű zenét hallottak, szóval csak ültek és néztek döbbent arccal. Természetesen a zenei alakulat bátorításként és elsöprő sikerként élte meg első fellépését, melyet a Visszavonulás a terem sarkába című tétel előadásával ünnepelt meg.

A megindítóra sikerült hangverseny után szó szerint megindult a nép, és a szélrózsa minden irányába széledt, hogy feltérképezze a terepet, ezt is szó szerint. A feladat ugyanis térkép készítése volt, melyhez papírt és színes tollakat szolgáltattunk, léptéket viszont nem, így az első csapat azzal tért vissza, hogy lepedőnyi méretű papírjára csak a ház előtti halastó tervrajza fért rá, kérnének még néhány lapot, szerintük talán a valósméretű ábrázolás lett volna az ideális, sosem tudjuk meg. Annyi bizonyos, hogy a rendkívüli precizitással végrehajtott küldetés eredményeként most már bátran csukott szemmel közlekedhetünk a területen, mivel egyes változatokon a kiálló gyökerek is feltüntetésre kerültek, míg másokon a hozzá tartozó fák, a trampolín (sic!) és a mini vityilló.

Közeleg a nap vége, az esti tanítás, és egyúttal össze nem foglalónk vége is, néhány általános tanulsággal:
Ha akrillal festesz, gyorsan tedd, kiütőmétázni álmodozva nem lehet!
Nem sok az összefüggés, mint úgy általában, de el tudnám képzelni keresztöltéssel a falamon, mint valami nagyon mély bölcsesség, amibe senki sem mer belekötni, hátha van értelme.

Idén kísérleti jelleggel egy új területre evez Krónikásunk, és billentyűzete helyett kis időre mikrofont ragadott, hogy a táborba vezető úton is jó igényesen tartalmat gyártson. Vagy valami olyasmit. A lényeg, hogy elindul a Véget értek unalmas napjaink kísérleti podcast, melyben szó esik világvégére készülésről, a közelgő ünnepekről, és a kakapóról. Bármi is az.

2018-ban is megszervezzük nyári táborunkat 10–14 éves korosztály számára, amibe ebben az évben is színes programokat, sok izgalmat és elcsendesedési lehetőséget is terveztünk.

Táborunk helyszíne az Alacsony-Tátra; ebben az évben is a Garamnémeti melletti Penzión Hradisko lát bennünket vendégül.

Időpont: augusztus 20–24.

A központi téma a hűség lesz; ennek nézünk majd utána aprólékosabban: Mit jelent hűnek maradni Istenhez, nemzethez, társhoz, önmagunkhoz.

A hetet, melybe kézművesség, játékok, csapatversenyek, méta és számháború is kerül majd, pénteken vadvízi evezéssel zárjuk a Garam folyó kijelölt szakaszán.

A részvételi díj: 70€

Ez magában foglalja a teljes ellátást, az útiköltséget és az evezés díját is.

Előleg: 30€

Jelentkezés és az előleg befizetésének határideje:

• a gimnázium diákjainál: június 30.
• egyházmegye egyéb helyeiről érkezők számára: július 13.

Jelentkezni június 30.-ig a Tompa Mihály Református Gimnázium titkárságán, utána pedig a 047/5621511-es, vagy a 047/5633578-as telefonszámon lehet.

A tábort a Kultminor Kisebbségi Kultúrális Alap támogatja.

Megjegyzés: a tanári kar, és a szervezők mindenféle tekintetben elhatárolódnak a kiemelt képtől, az a Krónikás műve.
Aki még sose hallott a Krónikásról, kattintson ide, de csak saját felelősségre. (Tisztelettel a Krónikás)