Ilyen még nem volt. Az évente átlagosan 360 napig szunnyadó Krónikás csak forgolódott, civilizációtól megfelelően félreeső odújában, és nem bírta elnyomni az álom. Egyfolytában az járt a fejében, hogy a történetnek nincs vége. Több okból is aggasztotta ez a gondolat, egyrészt még egy történetének sem volt vége, vagy eleje, mégsem zavarta őt soha. Másrészt ha most enged a kísértésnek, és lelkiismeretfurdalását cikkírásba folytja, ezzel a következő éveit is előre megpecsételi, és lehet hogy jövőre egy hatodik napi cikket is elvár majd a kedves Olvasó, vagy egy soron kívüli bejelentkezést nap közben. Esetleg, és már a gondolattól is tényleg elborzadt, hogy a következő tábor során személyesen fel kell majd hívnia szülőket, hogy mindenkinek egyesével mesélje el a napi történéseket. Aztán eszébe jutott, hogy sok mindent látott már a Táborban, de térerőt még nem, és megnyugodva visszafordult a fal felé. De a képek tovább üldözték.

Tudják miért olyan a méta, mint az evezés? Mert lapáttal játszák, vizes és izomlázas lesz bele az ember? Mert legalább hat fős csapat kell hozzá? Mert papucsban egyiket sem lehet? Igen, és nem egészen. Főleg azért, mert egyikről sem szoktunk publikálni. De most, hála a technikai fejlődésnek, vittünk magunkkal fényképezőgépet. Persze nem a fényképezőgépek fejlődtek, hanem azokra a kis, csavaros tetejű cefrés hordókra gondolok, amiket a csónakokban magunkkal utaztattunk. Nekik, és néhány lelkes résztvevőnek köszönhetően, akik még az utolsó nap végére sem fáradtak ki teljesen, készült néhány kép, amelyek közre is adunk. Tekintsék meg, jövőre pedig jöjjenek el, mert úgy mégiscsak jobb.

Általában nem tanácsos várni, hogy szánkba repüljön a sült galamb, de ha ki se nyitjuk a szánkat, akkor ne csodálkozzunk. Krónikásunk eme szokatlan analógia mentén indult ma a svédasztalhoz, hogy témát merítsem, és lám, a téma néha házhoz jön, ha nyitva tartjuk a szemünket.

Ma a szokásostól eltérően nem egy Feszty-körkép méretű, legmélyebb rétegeiig egymásba fonódó történet következik egy pillanatról, hanem néhány miniatúra.
(Ahogy mini a túra, ami a méta pályára vezet. Elnézést.) A szereplők nevét tanúvédelmi (ejtsd: tanuvédelem) okokból megváltoztattuk.

Igazából tegnap kezdődött, csak nem vettük komolyan. Igazából hétfőn kezdődött, de nem számítottunk rá, hogy ide fut majd ki. Szóval tegnap a salakpályán játszottunk békésen, vakon botorkálóst, amikor Lizzy szemei megnyíltak. És meglátta a drótkerítést, ami előtte nem volt ott. Mármint előtte. A Kételkedők szerint nagyszámú feljegyzés bizonyítja, hogy emberek közelebb sétáltak tárgyakhoz, és azok közelebb kerültek hozzájuk amikor odaértek. De a Látók egyből felsikkantottak izgalmukban, telepatikus jelenlétet érezve. Ezt a pillanatot meg is örökítöttük a tegnapi hanganyagban, mit sem sejtve, további észlelésekre a legkevésbé sem számítva. Pedig.

A következő észlelés is a látással, illetve a nem látással kapcsolatos. Először a fények húnytak ki, majd az asztal rezzent meg. Az első a kapcsoló miatt, a második a digitális Krónikás mobilja miatt, melyen Korrekt úr, távoli segítője, tudatta vele, hogy az előző napi tudósítás kipofozva, kijavítva, újra kijavítva és feltöltve. Ezt mindketten boldogan nyugtázták, és jó éjszakát kívánva el is búcsúztak volna, ha nem hívják fel figyelmüket arra, hogy a bejegyzés kiemelt képe megint fejre van állva. A második napon ez jó poén volt, gondolták mindketten, de nem kéne belőle szokást csinálni, így hát ellenőrizték, és tényleg. Aztán még egyszer ellenőrizték, és mégse. A Látók ekkor már kórusban hümmögtek a hátuk mögött, azóta is hol így, hol úgy jelenik meg. Önnek hogy? Írja meg kommentbe.

Harmadik jelenségünk, a bevezetőben már említett svédasztalnál történt, ami nevével ellentétben feltehetően nem svéd, viszont minden reggel, varázslatos módon, gazdagon megterítve várt bennünket. Ma sem volt ez másként, csendes reggeli mélánkban haladtunk sorra a szalámis, szalonnás, sonkás, nutellás, műzlis tálak során, mindenből merítve egy kanállal a tányérunkra, amíg a folyadékos termoszokig el nem jutottunk. A két termosz ugyanis fordítva lett elhelyezve az asztalon. A baloldali, mely eddig voda felirattal limonádét rejtett, egyszeriben helyet cserélt a čaj feliratúval, melyben tényleg tea szokott lenni. A Kételkedők vállat vonva tovább sétáltak, pedig az ügy nem ilyen egyszerű. Mi van, ha nem is a termoszok cseréltek helyet, csak a feliratok? Vagy a termoszok is, de a folyadékok nem? Vagy a termoszok és a folyadékok is, és a címkék is? Sosem tudjuk meg, de elgondolkodtató.

Amíg a helyes válaszokon, vagy újabb elméleteken gondolkodik a Kedves Olvasó, addig tekintse meg a mai képszüretet, mely bővebb, mint az eddigi napoké, ezzel kárpótolva Önöket a sokkal rövidebb hanganyagért, ami nincs.
Örülünk, hogy velünk tartottak ezen a héten is, jövőre újra jelentkezünk.

A látszat ellenére a képeken látható rajzolós játéknak pont nincs semmi köze a parajelenségekhez, egyszerűen csak rajzolniuk kellett egy házat, egy kutyát, meg egy valamit anélkül, hogy egymáshoz szóltak volna. (A harmadik dolog is valami konkrét volt, csak a Krónikás épp valami rímet faragott ahelyett, hogy figyelt volna)

Update: Kiderítettük a játék pontos értelmét: Itt épp az ún. Ház, fa,kutya rajzot készítik, melynek lényege, hogy két gyerek egy papírlapra, egy darab ceruzával közösen készíti a rajzot. Ez a gyakorlat segíti az empátia gyakorlását, és arra is alkalmas, hogy a csoporttagok átéljék a társas hatékonyságukat és azt, hogy mennyire fontos számukra mások irányítása, befolyásolása.  (Köszönjük, Diana!)

Szóval az úgy volt, hogy jött velünk. Senki sem tudja honnan, vagy miért, de ott volt. És mindehova követett. Velünk volt jóban, rosszban, együtt játszottunk, együtt táncoltunk az esőben, még a kiütő métában is részt vett, mert az egyik csapatban létszám hátrány volt. Olvastunk egymásnak lovas történeteket, és együtt feketepétereztünk (tudom, hogy nincs ilyen szó, de elképzelésem sincs mi a helyesírása). Ahogy közeledett az este, egyre feszültebb lett vele kapcsolatban a helyzet. Hol alszik majd? Hozott pizsamát? Vagy az erdőben lakik? Nem akartuk, hogy elhagyjon bennünket, hátha álomra hajtjuk fejünket, és sose látjuk többet. Nem volt más választásunk, kést ragadtunk, és felvágtuk.

Sok szeretettel köszöntöm, Kedves Olvasó, a Krónikás visszatért, jobb mint újkorában, kipihentebb mint valaha, és fárasztóbb is. Még egy kis alvás, egy kis szunnyadás, összetett kézzel fekvés: így tör rád a szegénység, mint útonálló, és a szűkölködés, mint egy fegyveres ember – írja Salamon a Példabeszédek könyvében, de a Krónikásra a tegnapi délutáni szunnyadás után az ihlet tört rá, tehát Képnézegetők figyelem! Ha a fészbúkról érkezett, most még visszatérhet, ha még nem járt ott, most kattintson át oda. Szóltunk.

Aki maradt, annak eláruljuk, hogy a svéd/norvég/skandináv ponyvák stílusában íródott bevezető a Dobozról szól. Szabinak neveztük el, amíg meg nem érkezett az igazi Szabi, de mint a Hegylakóból, Szabiból is csak egy maradhat a táborban. Így az egyiket kinyitottuk. A Dobozt természetesen. Ez még hétfőn történt, és nem könnyű minden lében kanálként megállni a fecsegést. A csalódottságról nem is beszélve. Na nem azért, ami a Dobozban volt, hanem mert az első napi képeken mindegyiken szerepelt a Doboz, de nem özönlöttek a hozzászólások, nem csörgött a telefon, nem utaztak fel szülők, hogy megtudják mi van benne.

A vezetők is csak addig kerülgették nyugodtan a tábor különböző pontjain szelfizőket, amíg zárva volt. Bezzeg amikor eljött az ideje, halált megvető bátorságukról tanúbizonyságot téve, odalökték a szerénységéről és alázatosságáról széles e vidéken ismert Krónikást, mondván így vesztünk a legkevesebbet, ha mégis harap, vagy veszélyes ami benne van. Mondanunk sem kell, hogy a dobozok kinyitásáról szóló tutoriálok nézésével töltött órák után a Krónikás tisztában volt vele, hogy az ellene szövetkezők bármelyik gyanúja perceken belül beigazolódhat. Eleinte azzal próbált időt nyerni, hogy nem talál megfelelő eszközt, ami szerinte a kalapács, majd a nem megfelelő fényviszonyok, túl sok néző, túl kicsi szoba zavarták, de a halogatás még sose vezetett hova, így az aludjunk rá még egyet ötletet rögtön elvetették, és addig nyüstölték őkelmét, míg jobb híján, ollót ragadva nekiesett. Aztán felkelt és kinyitotta a Dobozt. (már többször nem lesz nagybetűvel írva, mert kezd ez a bejegyzés egy sosem volt Ady novellára hasonlítani – szeretettel, a Korrektor)

A skatulya mélyéből, az állandó sötétség éjfekete leple és buborékos fólia alól sorra kerültek elő az egyre szokatlanabb eszközök, maguk köré vonzva gyerekek és felnőttek seregét, kik takácstalanul tekintettek ezekre a luddita kínzóeszközökre. Mert az azonnal nyilvánvaló volt a jelenlévők számára, hogy ezzel dolgozni kell. Valami ősi ösztönként az ember, mióta megtanult eszközöket használni, akkor is felismer egy szerszámot, ha nem is tudja mire való, közös tudatalattink része ez. Márpedig egyszeriben felvetnek bennünket a bütykös tárcsával ellátott nyüstkeretek. Jó kis vetélkedőnek nézünk elébe – gondolta magában a Krónikás, majd visszatért kihelyezett munkaállomásához elhessegetve a Véget értek unalmas napjaink podcast stábját, hogy vadul beleássa magát a Wikipédia, Youtube, Google Bermuda-háromszögbe, hogy egyéjszakás kalandként reggelre megtanuljon szőni.

Ó, igen. Szövünk. Nem cselt, pedig cseles tevékenység, nem szabad feszíteni a vetülékfonalat, de ha nem húzzuk meg, szétesik az egész. Aztán meg keskenyedik és nem tudjuk miért. Vagy laza a széle, és azt sem tudjuk miért. És pöndörödik is, azt tudjuk miért, de nem tudjuk elkerülni. Délután pedig éles bevetés van, egyszerre öt kereten kezdünk, mindenki kezdő, mindenki egyszerre kérdez, de valahogy sokkal hamarabb ráéreznek a csínjára és egyben szépségére, mint szerencsétlen Krónikásunk, aki ugye szeret meg nem értett szenvedő lenni. Egyelőre csak a vászonkötéssel ismerkedünk, de ki tudja mit hoz a holnap.

Mai beszámolónk nagy részt a szövésről szólt ugyan, de ma sem ez volt az egyetlen tevékenység a táborban, ahogy tegnap is minden a megfelelő rendben és sűrűséggel zajlott, csak egy kicsit Krónikás mentesebben mint egyébként. Ma is volt tanítás, erről a hanganyagban, volt méta, amitől úgy kiettük ebédkor a konyhát, hogy csak cseresznyemagok tértek vissza a moslékos edénykében, játszottunk csapatjátékokat, festettünk, fúrtunk, faragtunk.

A Véget értek unalmas napjaink ma is jelentkezik, eléggé kiszámítható módon a 3. résszel, melyben beszélgetünk egy kicsit a kőfestésről, ahova végül nem tértünk vissza, a nagyjátékról, ahol vigyázni kellett a végtagokra, és szabályokat magyarázunk, amiket nem értünk. Osszák meg, ha tetszik, szinte mindenki megszólal, és a Riporter értetlenkedik rovatunk sem maradt el.

Tábori tudósításaim tradicionális része az elveszett, elromlott, tönkre ment, elfelejtettem valamit. Ma például nem lesznek képek, mert ez van. Vagyis nincs. Készültek, ahogy én is, aztán bedugult a kábel, vagy a ki tudja mi, összeütköztek a bitek.

A tegnapi pörgéshez képest ma egy kicsit lassabbak voltunk, így a programok közötti szünetek is lerövidültek, meg még illesszenek be nyugodtan néhány kifogást, aludtam no. Ebédtől a nagyjátékig. Most meg már eléggé este van, úgyhogy térjünk a tárgyra.

A Véget értek unalmas napjaink podcastunk újabb részét kínálom ma fel, és annak rövid tartalmát, hogy miért érdemes meghallgatni. Előre szólok, hogy nem ajánlom vezetés közben elindítani, mert esetleg alvást okozhat. Cserébe ma nem olyan fárasztó, mint tegnap.

A gyermeki lélek és a tábori lét néhány fontos kérdését boncolgattuk ma reggel és délután, kezdve azzal, hogy ki milyen magasan aludt? Miért megyünk követ gyűjteni, és mi ez a bogár? Majd némi időutazás után délutánra ugrunk, amikor tábori hangulattal körülvéve próbáltam kideríteni, hogy mi a 4-es? Mit keres ott az a gyerek? Hány Misi az annyi?

Még néhány dolog ami történt velünk ma: megettük a reggelit, az ebédet és vacsorát, utóbbinál szinte mindenki duplázott pedig ma sem volt kevés, erről a méta tehet. Meg a bújócska. Tanultunk a hűségről és Eric Liddell életéről, ért minket meglepetés, de erről majd inkább holnap. Ja, és vizeslufi is volt, de arról sincs kép. Viszont kinyitottuk a dobozt.

A galakszis alattomos alliterátora, a billentyűzet zsémbes zsonglőre, az emlékek örökös őre, a modorosság bárdolatlan bárdja, a táborozás szende szentinele, a kakofónia Krónikása visszatért. Sokan várták, vagy legalábbis állítják, de talán többen vannak, akik véletlenül beleolvastak, és nem tudták abbahagyni, kitörölni elméjükből pedig végképp képtelenek. Hát itt van. Szunnyadt volna még egy kicsit, átfordult volna még néhány hetecskére a másik oldalára rímeket horkolva, de hallva bensőjében a leküzdhetetlen hívást, újra papírt, tollat, és billentyűzetet ragadott. Meg még száz másik dolgot, így is otthon hagyva a szükséges felszerelésnek legalább a negyedét, hogy némi viszontagságot legyűrve, mert a művészetnek lételeme a szenvedés, végül sikeresen arra a buszra szálljon fel, amin a táborozók addigra már vígan morzsáztak, mobiloztak, csokit töröltek az üléshuzatba, és egyéb általános, buszon tartózkodási viselkedésmintázatokat mutattak be. Előtte az út végtelenje, szeme távolba réved…

Szóval érti, kedves Olvasó, elkezdődött a tábor. Elindultunk, megérkeztünk. Lesznek beszámolók. Valamiről.

Figyelmeztetés!
Ha Ön azért kattintott erre a bejegyzésre, mert szeretné megtudni mi van a gyerekekkel, biztosíthatjuk Önt, hogy rendben vannak, de hogy pontosan mi történik, az itt valószínűleg, legalábbis az eddigi évek tapasztalatai alapján, nem derül majd ki, nyugodtan görgessen lejjebb a képekhez, ha sikerült feltölteni.

Na de, térjünk vissza a meg sem talált és máris elveszett gondolatmenetünkhöz. Mert mi is az élet értelme? Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Hogy működik a mikrohullámú sütő? Ilyen, és még ennél is nehezebben megválaszolható kérdéseket boncolgatunk majd ezen a héten.

De még előtte fektessük le a szabályokat! Rikkant fel egy táborozó, s közben kis kacsóját a gipszkarton álmennyezet felé emeli. Szabadjon káromkodni vagy inkább verekedjünk? Takarodjunk tíz után vagy csaljunk inkább a versenyeken? Együnk kulturáltan, vagy nyűgözzük le a lányokat pukizással? Legyen mind és még fogadjunk is szót! – harsogja a tömeg, s ím, megszületék a tábori szabályzat. Hosszára és érdekfeszítő mivoltára való tekintettel nem közlünk belőle semmit, talán egy fotót. Ha sikerül. Vagy lesz kedvünk. Addig is van kihívás bőven.

Először is meg kell küzdeni az ebéddel. Egyeseknek a merőkanál használatához is útmutatóra lenne szüksége, amint az a mellékelt ábrán megtekinthető, de ami ezután következett. A szakácsnéni igazságosan elosztott közöttünk egy kisebb afrikai ország éves ellátására alkalmas rizottó mennyiséget, és még a felét sem sikerült leküzdenünk, amikor jött és bejelentette a duplázás lehetőségét. A kívülről bár satnya, és téli álma miatt horpadt oldalú, megviselt, elgyötört és elcsigázott Krónikás még sosem utasított vissza ilyen kecsegtető ajánlatot, de most fájó szívvel meg kellett tennie.

A délutáni csendes pihenő ily módon tényleg csendes lett, egyedülálló módon a történelem során, egészen a tábori dicsőítő szakasz felsorakozásáig, mely idén a Torzom Borzok nevet akasztotta magára, meg egy gitárt. Majd fület, hallást és mások zenei érzékét nem kímélve csapott a húrok és a megrettent közönség közé, akusztikus fegyvernek beillő visítással, csapkodással és csörgéssel. Ha a jelenlevők közül legalább néhányan éltek volna a kétezres évek beköszönte előtt, akkor progresszív folk-punk-operettként azonosíthatták volna ezt a könnyfakasztó performanszot. De kevés telet láttak még, és még kevesebb ehhez mérhető igényességű zenét hallottak, szóval csak ültek és néztek döbbent arccal. Természetesen a zenei alakulat bátorításként és elsöprő sikerként élte meg első fellépését, melyet a Visszavonulás a terem sarkába című tétel előadásával ünnepelt meg.

A megindítóra sikerült hangverseny után szó szerint megindult a nép, és a szélrózsa minden irányába széledt, hogy feltérképezze a terepet, ezt is szó szerint. A feladat ugyanis térkép készítése volt, melyhez papírt és színes tollakat szolgáltattunk, léptéket viszont nem, így az első csapat azzal tért vissza, hogy lepedőnyi méretű papírjára csak a ház előtti halastó tervrajza fért rá, kérnének még néhány lapot, szerintük talán a valósméretű ábrázolás lett volna az ideális, sosem tudjuk meg. Annyi bizonyos, hogy a rendkívüli precizitással végrehajtott küldetés eredményeként most már bátran csukott szemmel közlekedhetünk a területen, mivel egyes változatokon a kiálló gyökerek is feltüntetésre kerültek, míg másokon a hozzá tartozó fák, a trampolín (sic!) és a mini vityilló.

Közeleg a nap vége, az esti tanítás, és egyúttal össze nem foglalónk vége is, néhány általános tanulsággal:
Ha akrillal festesz, gyorsan tedd, kiütőmétázni álmodozva nem lehet!
Nem sok az összefüggés, mint úgy általában, de el tudnám képzelni keresztöltéssel a falamon, mint valami nagyon mély bölcsesség, amibe senki sem mer belekötni, hátha van értelme.

Idén kísérleti jelleggel egy új területre evez Krónikásunk, és billentyűzete helyett kis időre mikrofont ragadott, hogy a táborba vezető úton is jó igényesen tartalmat gyártson. Vagy valami olyasmit. A lényeg, hogy elindul a Véget értek unalmas napjaink kísérleti podcast, melyben szó esik világvégére készülésről, a közelgő ünnepekről, és a kakapóról. Bármi is az.

Kedves Olvasó! Elérkezett a pillanat, amikor felfedhetjük a titkot, hogy a tegnapelőtti meghiúsult túrának mi volt a célja, amit nem értünk el. Mesébe illő küzdelmek, és tanácstalan kereszteződésben ácsorgások kíséretében meglátogattuk a szomszédos Ráztoky-ban található mini (vagy inkább mikro) állatkertet, ahol régi ismerősünk Tono várt bennünket. A tőle elvárható habókossággal még váratott bennünket egy kicsit, addig szalmabálákon ugrálva múlattuk az időt. Molnár Sanyi el is keresztelte az egyik bálát Bélának. Értik, Béla a bála.

De viccet félretéve (ami a Krónikásnak nagy kín), a bálán ugrálás csupa móka és kacagás volt ahhoz képest, ami utána következett.

Tízezer voltos huzalokkal elzárva a külvilágtól, figyelmeztető táblákkal övezve, a ráztoki temető szélén lakik ugyanis a méltán félelmetes póni. Idegenvezetőnk, aki egyáltalán nem volt idegen számunkra, bemutatta a városi gyerekek számára jobbára ismeretlen jószágot, aminek csak a nevében szerepel a jó. Elöl harap, hátul rúg ez a ló – mondta. Hátsó felével más kunsztokra is képes, jobb ha azt nem részletezzük, mert nem tűr nyomdafestéket. Aki látott már ilyen mélynövésű csatamént, tudja mire képes ürítés terén, tehát igencsak résen kellett lennünk. De ez még mind semmi, ahhoz képest, ami ezután várt.

Úgy alakult, vagy vendéglátónk alakította így, nem tudjuk, a szomszédos karámban egy kétórás csikó várt bennünket, vendégfogadásra nem éppen alkalmas anyja kíséretében, aki a legkisebb neszre is dühösen horkantott. Délceg, bátorságáról, hőstetteiről és dicső csatákban elért vakmerő győzelmeiről híres krónikásunk mindezt biztos távolságból figyelte, de elmondásból tudja, hogy nem ő volt az egyetlen, aki ájultan rogyott össze fújtató dühétől. (Más források szerint elképesztően cuki volt, és szőrének tapintása olyan kellemes, hogy az már a képtelenséget súrolta, de ők bizonyára sokkos állapotuk miatt számoltak be ily módon)

Azt gondoltuk, ezt az élményt már nem lehet fokozni, de ami ezután következett… Egy valódi életnagyságú, több táborozó esetében embernagyságú ara papagáj került elő a ki tudja még mi mindent rejtő pajtából. Állítólag egyelőre csak egy szót tud kimondani, de azt nem tudtuk meg, hogy mi az, feltehetően azért, mert olyan csatakiáltás, amitől kilyukad a füle annak aki meghallja. Ez kimaradt, de attól még méteres, akarom mondani méretes, karmait megtekinthettük, többen a saját bőrükön is megtapasztalhatták. Elbeszélésünknek jót tenne, ha most azt írnám, hogy a hátukba kapaszkodva elrepült velük a szomszédos hegy tetején található fészke felé, de ez nem az az állat. Sőt, meglehetősen kezesen viselkedett, fotózkodott, belenézett a kamerába, puszit adott, és integetett. Vészjósló fegyverzetét látva a Krónikásnak itt is van némi kiesése, amit egy párhuzamost létsíkban töltött, rossz nyelvek szerint megint csak ájultan, valójában erőt gyűjtve a visszaútra, ami legalább annyira gazdag volt izgalmakban, mint az odaút. Tárgyilagosabb újságírás esetén eseménytelennek mondanák, pedig láttuk erdei szegfűt, és kökörcsint is, mindkettő különösen veszedelmes. (valószínűleg ezért védettek)

Már csak a vacsora és a tábortűz (ami második vacsorát jelent) van hátra, ahol majd terápiásan feldolgozhatjuk eme dicső portyát. Képek készültek bőséggel, a gimnázium Arcképcsarnok (facebook) oldalán meg is tekinthetőek majd.

Bizonyára történetek más érdekességek is a mai napon, de azt a Krónikás, a délceg és dicső, félelmet nem ismerő szundítással töltötte, tehát arról majd máskor.

Kedves Olvasó! Negyedik, utolsó része ez a tábori krónikának idén, köszönjük, hogy figyelemmel követte küzdelmünket az elemekkel, a vacsorával és a gyerekekkel. Örülünk, ha nem vette el kedvüket, hogy a képi ábrázolások megfogyatkoztak, ez nem lustaság, hanem technikai akadályok miatt volt így. Reméljük jövőre több képpel tudunk majd visszatérni. A holnapi evezéses kalandról pedig mindenki maga számol majd be.

Üdvözlettel
a Krónikás

Klasszikus tréfa, hogy feltesszük valakinek a kérdést: mi a nehezebb? Egy kiló vas, vagy egy kiló lúdtoll? Hacsak nincs az illető agykapacitásának 95%-a lefoglalva valamilyen más tevékenységgel, akkor a válasz természetesen a vas, hiszen a fizika szabályai, meg minden. Egyébként a lúdtoll, mert a tetteink súlya is ránk nehezedik, amiatt amit azokkal a szerencsétlen állatokkal tettünk.

A mai napot is áthatotta ez a kérdés, még ha nem is hangzott el ilyen formában. Van úgy, hogy valami könnyebb, mint amilyennek látszik? Általában fordítva szokott lenni, főleg ha zongorákról, dolgozatokról, vagy horgolásról van szó. Utóbbit többen is megtapasztalták, beleértve azokat is, akik úgy jöttek a táborba, hogy majd másokat tanítanak görnyedt háttal, hunyorogva ülni órákon át. Egyébként ha őket kérdezik, akkor: 12… 13… 14… mit is kérdeztél? Ja, a vas.

Aztán feltettük a kérdést métánál is, és az sem könnyebb, mint amilyennek látszik. A Krónikás csapata ebben a megmérettetésben a megtisztelő második helyet érte el Csízi tanárúr csapatával szemben, ezzel bizonyítva, hogy mindketten a helyükön vannak, tanárúr a sportpályán, a Krónikásnak meg a billentyűzet csapkodás áll jobban, nem a teniszlabdák.

Ha már a szabadban járunk, azt is elárulhatom, hogy a túra sem volt könnyebb, mint amilyennek látszott, pedig több irányba is próbálkoztunk mielőtt visszafordultunk, anélkül, hogy a célt akár csak megpillantottuk volna. (Ebben egy kicsit felülmúlt bennünket Mózes és csapata, de nekünk legalább nem tartott 40 évig.) Mindenesetre senki sem panaszkodott, sőt az életre szóló tapasztalatok mellett koldusbolhák garmadával is gazdagabbak lettünk.

Egyébként tudják, mi az, ami könnyebb, mint amilyennek látszik? Az első ami eszembe jutott, a majonéz készítés volt. Tartottam is egy kis közvélemény kutatást, és kiderült, hogy csak fogjuk a tojást, azt „szétnyomogjuk” az olajban, és ennyi az egész. Kész a varázslat. (Tudom, emulzió, de én csak krónikás vagyok) Varázslatnak nem sok helye van a táborban, csodálatos gyógyulásról viszont esett szó.

Naámán történetével indítottuk a napot, akiről megtudtuk, hogy leprában szenvedett, és amikor megtudta, hogy a gyógyuláshoz hétszer kell megfürödnie a Jordánban, azt gondolta, hogy ennyire egyszerű nem lehet. Szívesebben bolyongott volna egy sötét erdőben gyógynövényeket keresve a telihold fényénél, vagy próbált volna mintát szerezni egy aktív vulkánból, amit sárkányok őriznek, de ez egyszerűen túl egyszerű volt.

Mi is így vagyunk néha. Egyelőre még ez a táborozás dolog is könnyebb, mint amilyennek látszott, némelyik gyerek is könnyebb, mint amilyennek látszik, sőt a vacsora is könnyedebb volt, mint amilyennek gondoltuk, főleg hogy utána mentünk métázni.

Most, hogy elült az ének, kiértékelődtek a kiértékelnivalók, zuhanyoznak a büdösek, pihennek a fáradtak, idilli az est. Reméljük nem lesz nehezebb, mint amilyenek most tűnik.

Kedves olvasó! Ha a nap értékeléséért kattintott, és rágta magát végig ezen a kisregényen, az előző bekezdés volt az. Ha képekért jött, azt a gimi Facebook oldalán talál, sajnos különböző technikai okok miatt a kép feltöltés egy olyan dolog ami még annál is nehezebb, mint amilyennek látszik.

Üdvözlettel
a Krónikás

Ezzel a szóval jellemezhetnénk az idei gimis tábor első napját. De miért is tennénk? Ha a kedves olvasó már a cím alapján is értette a hasonlatot, kérem ugorjon néhány bekezdést, akinek viszont van kedve, illetve ideje, dőljön hátra, lehetőleg egy indokolatlanul erős kávé társaságában, hogy a Krónikással együtt egy nyakatekert logikai szerpentinen végül a táborban kössön ki.

Az árvíztűrő tükörfúrógép nem egy létező szerszám, mint azt itt az interneten megtudtam. Lehet hogy vannak olyan különös körülmények, amikor mégis szükség lehet rá, mondjuk egy mélygarázs női mosdójában, télvíz idején, de nem valószínű. Az árvíztűrő tükörfúrógép tehát nem szerszám, hanem egy pangramma.

„A pangramma egy olyan nyelvi játék, amelynek célja, hogy az adott nyelv ábécéjében megtalálható összes betűt egyszer felhasználva értelmes mondatot alkosson.” -wiki-

Mindenki döntse el maga, hogy megfelel-e ennek a célnak a címszereplő álmunkaeszköz, annyi viszont bizonyos, hogy aki írt már webkrónikát, találkozott vele. Ha az Ön képernyőjén helyesen jelent meg, akkor sikeresen teljesítette a próbát. Az árvíztűrő tükörfúrógép a tesztüzem szinonimája. Még akkor is ha nincs benne a teljes ábécé.

Ezért jutott eszembe a tábor első napjáról ez a szó. Tesztüzemben vagyunk. Új helyszín, új gyerekek, akiknek ráadásul mi is újak vagyunk. A konyha ma még szakácsok nélkül üzemelt, a zenészek vetítés nélkül (bár estére mindkét helyzet rendeződött). Még nem alakult ki az ideális métacsapat leosztás, kicsit még akadozik az asztali áldás éneklése, de mint az árvíztűrő tükörfúrógépben az ábécé, úgy a mai napban is szinte minden benne volt. Túra, méta, ebéd, vacsora, kézimunka és foci, futkosás és elcsendesedés, az esti áhítat hangulatát pedig az országszerte világhírű Özvegyasszony Négy Fillére zenekar tette még emelkedettebbé.

Embertelen mennyiségű spagetti elpusztítása után a táborozók most a jól megérdemelt pihenésünkre készülnek, mi még egy keveset csiszolgatjuk a gépezet fogaskerekeit, és holnap újra jelentkezünk, ha sikerül, akkor még több képpel. Ha nem, akkor még több szöveggel.

Ha még maradt kávéjuk, hörpintsék fel a maradékot, és közben még lapozzák végig a galériát, már ami lett belőle.

(szerk. pontosan annyi lett belőle, ami itt látható, mindez két óra pörgő homokóra szugerálás eredménye, így mára feladtuk, holnap újra próbálkozunk.) (becsszó)

Üdvözlettel

a Krónikás