Ilyen még nem volt. Az évente átlagosan 360 napig szunnyadó Krónikás csak forgolódott, civilizációtól megfelelően félreeső odújában, és nem bírta elnyomni az álom. Egyfolytában az járt a fejében, hogy a történetnek nincs vége. Több okból is aggasztotta ez a gondolat, egyrészt még egy történetének sem volt vége, vagy eleje, mégsem zavarta őt soha. Másrészt ha most enged a kísértésnek, és lelkiismeretfurdalását cikkírásba folytja, ezzel a következő éveit is előre megpecsételi, és lehet hogy jövőre egy hatodik napi cikket is elvár majd a kedves Olvasó, vagy egy soron kívüli bejelentkezést nap közben. Esetleg, és már a gondolattól is tényleg elborzadt, hogy a következő tábor során személyesen fel kell majd hívnia szülőket, hogy mindenkinek egyesével mesélje el a napi történéseket. Aztán eszébe jutott, hogy sok mindent látott már a Táborban, de térerőt még nem, és megnyugodva visszafordult a fal felé. De a képek tovább üldözték.

Tudják miért olyan a méta, mint az evezés? Mert lapáttal játszák, vizes és izomlázas lesz bele az ember? Mert legalább hat fős csapat kell hozzá? Mert papucsban egyiket sem lehet? Igen, és nem egészen. Főleg azért, mert egyikről sem szoktunk publikálni. De most, hála a technikai fejlődésnek, vittünk magunkkal fényképezőgépet. Persze nem a fényképezőgépek fejlődtek, hanem azokra a kis, csavaros tetejű cefrés hordókra gondolok, amiket a csónakokban magunkkal utaztattunk. Nekik, és néhány lelkes résztvevőnek köszönhetően, akik még az utolsó nap végére sem fáradtak ki teljesen, készült néhány kép, amelyek közre is adunk. Tekintsék meg, jövőre pedig jöjjenek el, mert úgy mégiscsak jobb.

Általában nem tanácsos várni, hogy szánkba repüljön a sült galamb, de ha ki se nyitjuk a szánkat, akkor ne csodálkozzunk. Krónikásunk eme szokatlan analógia mentén indult ma a svédasztalhoz, hogy témát merítsem, és lám, a téma néha házhoz jön, ha nyitva tartjuk a szemünket.

Ma a szokásostól eltérően nem egy Feszty-körkép méretű, legmélyebb rétegeiig egymásba fonódó történet következik egy pillanatról, hanem néhány miniatúra.
(Ahogy mini a túra, ami a méta pályára vezet. Elnézést.) A szereplők nevét tanúvédelmi (ejtsd: tanuvédelem) okokból megváltoztattuk.

Igazából tegnap kezdődött, csak nem vettük komolyan. Igazából hétfőn kezdődött, de nem számítottunk rá, hogy ide fut majd ki. Szóval tegnap a salakpályán játszottunk békésen, vakon botorkálóst, amikor Lizzy szemei megnyíltak. És meglátta a drótkerítést, ami előtte nem volt ott. Mármint előtte. A Kételkedők szerint nagyszámú feljegyzés bizonyítja, hogy emberek közelebb sétáltak tárgyakhoz, és azok közelebb kerültek hozzájuk amikor odaértek. De a Látók egyből felsikkantottak izgalmukban, telepatikus jelenlétet érezve. Ezt a pillanatot meg is örökítöttük a tegnapi hanganyagban, mit sem sejtve, további észlelésekre a legkevésbé sem számítva. Pedig.

A következő észlelés is a látással, illetve a nem látással kapcsolatos. Először a fények húnytak ki, majd az asztal rezzent meg. Az első a kapcsoló miatt, a második a digitális Krónikás mobilja miatt, melyen Korrekt úr, távoli segítője, tudatta vele, hogy az előző napi tudósítás kipofozva, kijavítva, újra kijavítva és feltöltve. Ezt mindketten boldogan nyugtázták, és jó éjszakát kívánva el is búcsúztak volna, ha nem hívják fel figyelmüket arra, hogy a bejegyzés kiemelt képe megint fejre van állva. A második napon ez jó poén volt, gondolták mindketten, de nem kéne belőle szokást csinálni, így hát ellenőrizték, és tényleg. Aztán még egyszer ellenőrizték, és mégse. A Látók ekkor már kórusban hümmögtek a hátuk mögött, azóta is hol így, hol úgy jelenik meg. Önnek hogy? Írja meg kommentbe.

Harmadik jelenségünk, a bevezetőben már említett svédasztalnál történt, ami nevével ellentétben feltehetően nem svéd, viszont minden reggel, varázslatos módon, gazdagon megterítve várt bennünket. Ma sem volt ez másként, csendes reggeli mélánkban haladtunk sorra a szalámis, szalonnás, sonkás, nutellás, műzlis tálak során, mindenből merítve egy kanállal a tányérunkra, amíg a folyadékos termoszokig el nem jutottunk. A két termosz ugyanis fordítva lett elhelyezve az asztalon. A baloldali, mely eddig voda felirattal limonádét rejtett, egyszeriben helyet cserélt a čaj feliratúval, melyben tényleg tea szokott lenni. A Kételkedők vállat vonva tovább sétáltak, pedig az ügy nem ilyen egyszerű. Mi van, ha nem is a termoszok cseréltek helyet, csak a feliratok? Vagy a termoszok is, de a folyadékok nem? Vagy a termoszok és a folyadékok is, és a címkék is? Sosem tudjuk meg, de elgondolkodtató.

Amíg a helyes válaszokon, vagy újabb elméleteken gondolkodik a Kedves Olvasó, addig tekintse meg a mai képszüretet, mely bővebb, mint az eddigi napoké, ezzel kárpótolva Önöket a sokkal rövidebb hanganyagért, ami nincs.
Örülünk, hogy velünk tartottak ezen a héten is, jövőre újra jelentkezünk.

A látszat ellenére a képeken látható rajzolós játéknak pont nincs semmi köze a parajelenségekhez, egyszerűen csak rajzolniuk kellett egy házat, egy kutyát, meg egy valamit anélkül, hogy egymáshoz szóltak volna. (A harmadik dolog is valami konkrét volt, csak a Krónikás épp valami rímet faragott ahelyett, hogy figyelt volna)

Update: Kiderítettük a játék pontos értelmét: Itt épp az ún. Ház, fa,kutya rajzot készítik, melynek lényege, hogy két gyerek egy papírlapra, egy darab ceruzával közösen készíti a rajzot. Ez a gyakorlat segíti az empátia gyakorlását, és arra is alkalmas, hogy a csoporttagok átéljék a társas hatékonyságukat és azt, hogy mennyire fontos számukra mások irányítása, befolyásolása.  (Köszönjük, Diana!)

Szóval az úgy volt, hogy jött velünk. Senki sem tudja honnan, vagy miért, de ott volt. És mindehova követett. Velünk volt jóban, rosszban, együtt játszottunk, együtt táncoltunk az esőben, még a kiütő métában is részt vett, mert az egyik csapatban létszám hátrány volt. Olvastunk egymásnak lovas történeteket, és együtt feketepétereztünk (tudom, hogy nincs ilyen szó, de elképzelésem sincs mi a helyesírása). Ahogy közeledett az este, egyre feszültebb lett vele kapcsolatban a helyzet. Hol alszik majd? Hozott pizsamát? Vagy az erdőben lakik? Nem akartuk, hogy elhagyjon bennünket, hátha álomra hajtjuk fejünket, és sose látjuk többet. Nem volt más választásunk, kést ragadtunk, és felvágtuk.

Sok szeretettel köszöntöm, Kedves Olvasó, a Krónikás visszatért, jobb mint újkorában, kipihentebb mint valaha, és fárasztóbb is. Még egy kis alvás, egy kis szunnyadás, összetett kézzel fekvés: így tör rád a szegénység, mint útonálló, és a szűkölködés, mint egy fegyveres ember – írja Salamon a Példabeszédek könyvében, de a Krónikásra a tegnapi délutáni szunnyadás után az ihlet tört rá, tehát Képnézegetők figyelem! Ha a fészbúkról érkezett, most még visszatérhet, ha még nem járt ott, most kattintson át oda. Szóltunk.

Aki maradt, annak eláruljuk, hogy a svéd/norvég/skandináv ponyvák stílusában íródott bevezető a Dobozról szól. Szabinak neveztük el, amíg meg nem érkezett az igazi Szabi, de mint a Hegylakóból, Szabiból is csak egy maradhat a táborban. Így az egyiket kinyitottuk. A Dobozt természetesen. Ez még hétfőn történt, és nem könnyű minden lében kanálként megállni a fecsegést. A csalódottságról nem is beszélve. Na nem azért, ami a Dobozban volt, hanem mert az első napi képeken mindegyiken szerepelt a Doboz, de nem özönlöttek a hozzászólások, nem csörgött a telefon, nem utaztak fel szülők, hogy megtudják mi van benne.

A vezetők is csak addig kerülgették nyugodtan a tábor különböző pontjain szelfizőket, amíg zárva volt. Bezzeg amikor eljött az ideje, halált megvető bátorságukról tanúbizonyságot téve, odalökték a szerénységéről és alázatosságáról széles e vidéken ismert Krónikást, mondván így vesztünk a legkevesebbet, ha mégis harap, vagy veszélyes ami benne van. Mondanunk sem kell, hogy a dobozok kinyitásáról szóló tutoriálok nézésével töltött órák után a Krónikás tisztában volt vele, hogy az ellene szövetkezők bármelyik gyanúja perceken belül beigazolódhat. Eleinte azzal próbált időt nyerni, hogy nem talál megfelelő eszközt, ami szerinte a kalapács, majd a nem megfelelő fényviszonyok, túl sok néző, túl kicsi szoba zavarták, de a halogatás még sose vezetett hova, így az aludjunk rá még egyet ötletet rögtön elvetették, és addig nyüstölték őkelmét, míg jobb híján, ollót ragadva nekiesett. Aztán felkelt és kinyitotta a Dobozt. (már többször nem lesz nagybetűvel írva, mert kezd ez a bejegyzés egy sosem volt Ady novellára hasonlítani – szeretettel, a Korrektor)

A skatulya mélyéből, az állandó sötétség éjfekete leple és buborékos fólia alól sorra kerültek elő az egyre szokatlanabb eszközök, maguk köré vonzva gyerekek és felnőttek seregét, kik takácstalanul tekintettek ezekre a luddita kínzóeszközökre. Mert az azonnal nyilvánvaló volt a jelenlévők számára, hogy ezzel dolgozni kell. Valami ősi ösztönként az ember, mióta megtanult eszközöket használni, akkor is felismer egy szerszámot, ha nem is tudja mire való, közös tudatalattink része ez. Márpedig egyszeriben felvetnek bennünket a bütykös tárcsával ellátott nyüstkeretek. Jó kis vetélkedőnek nézünk elébe – gondolta magában a Krónikás, majd visszatért kihelyezett munkaállomásához elhessegetve a Véget értek unalmas napjaink podcast stábját, hogy vadul beleássa magát a Wikipédia, Youtube, Google Bermuda-háromszögbe, hogy egyéjszakás kalandként reggelre megtanuljon szőni.

Ó, igen. Szövünk. Nem cselt, pedig cseles tevékenység, nem szabad feszíteni a vetülékfonalat, de ha nem húzzuk meg, szétesik az egész. Aztán meg keskenyedik és nem tudjuk miért. Vagy laza a széle, és azt sem tudjuk miért. És pöndörödik is, azt tudjuk miért, de nem tudjuk elkerülni. Délután pedig éles bevetés van, egyszerre öt kereten kezdünk, mindenki kezdő, mindenki egyszerre kérdez, de valahogy sokkal hamarabb ráéreznek a csínjára és egyben szépségére, mint szerencsétlen Krónikásunk, aki ugye szeret meg nem értett szenvedő lenni. Egyelőre csak a vászonkötéssel ismerkedünk, de ki tudja mit hoz a holnap.

Mai beszámolónk nagy részt a szövésről szólt ugyan, de ma sem ez volt az egyetlen tevékenység a táborban, ahogy tegnap is minden a megfelelő rendben és sűrűséggel zajlott, csak egy kicsit Krónikás mentesebben mint egyébként. Ma is volt tanítás, erről a hanganyagban, volt méta, amitől úgy kiettük ebédkor a konyhát, hogy csak cseresznyemagok tértek vissza a moslékos edénykében, játszottunk csapatjátékokat, festettünk, fúrtunk, faragtunk.

A Véget értek unalmas napjaink ma is jelentkezik, eléggé kiszámítható módon a 3. résszel, melyben beszélgetünk egy kicsit a kőfestésről, ahova végül nem tértünk vissza, a nagyjátékról, ahol vigyázni kellett a végtagokra, és szabályokat magyarázunk, amiket nem értünk. Osszák meg, ha tetszik, szinte mindenki megszólal, és a Riporter értetlenkedik rovatunk sem maradt el.

Tábori tudósításaim tradicionális része az elveszett, elromlott, tönkre ment, elfelejtettem valamit. Ma például nem lesznek képek, mert ez van. Vagyis nincs. Készültek, ahogy én is, aztán bedugult a kábel, vagy a ki tudja mi, összeütköztek a bitek.

A tegnapi pörgéshez képest ma egy kicsit lassabbak voltunk, így a programok közötti szünetek is lerövidültek, meg még illesszenek be nyugodtan néhány kifogást, aludtam no. Ebédtől a nagyjátékig. Most meg már eléggé este van, úgyhogy térjünk a tárgyra.

A Véget értek unalmas napjaink podcastunk újabb részét kínálom ma fel, és annak rövid tartalmát, hogy miért érdemes meghallgatni. Előre szólok, hogy nem ajánlom vezetés közben elindítani, mert esetleg alvást okozhat. Cserébe ma nem olyan fárasztó, mint tegnap.

A gyermeki lélek és a tábori lét néhány fontos kérdését boncolgattuk ma reggel és délután, kezdve azzal, hogy ki milyen magasan aludt? Miért megyünk követ gyűjteni, és mi ez a bogár? Majd némi időutazás után délutánra ugrunk, amikor tábori hangulattal körülvéve próbáltam kideríteni, hogy mi a 4-es? Mit keres ott az a gyerek? Hány Misi az annyi?

Még néhány dolog ami történt velünk ma: megettük a reggelit, az ebédet és vacsorát, utóbbinál szinte mindenki duplázott pedig ma sem volt kevés, erről a méta tehet. Meg a bújócska. Tanultunk a hűségről és Eric Liddell életéről, ért minket meglepetés, de erről majd inkább holnap. Ja, és vizeslufi is volt, de arról sincs kép. Viszont kinyitottuk a dobozt.

A galakszis alattomos alliterátora, a billentyűzet zsémbes zsonglőre, az emlékek örökös őre, a modorosság bárdolatlan bárdja, a táborozás szende szentinele, a kakofónia Krónikása visszatért. Sokan várták, vagy legalábbis állítják, de talán többen vannak, akik véletlenül beleolvastak, és nem tudták abbahagyni, kitörölni elméjükből pedig végképp képtelenek. Hát itt van. Szunnyadt volna még egy kicsit, átfordult volna még néhány hetecskére a másik oldalára rímeket horkolva, de hallva bensőjében a leküzdhetetlen hívást, újra papírt, tollat, és billentyűzetet ragadott. Meg még száz másik dolgot, így is otthon hagyva a szükséges felszerelésnek legalább a negyedét, hogy némi viszontagságot legyűrve, mert a művészetnek lételeme a szenvedés, végül sikeresen arra a buszra szálljon fel, amin a táborozók addigra már vígan morzsáztak, mobiloztak, csokit töröltek az üléshuzatba, és egyéb általános, buszon tartózkodási viselkedésmintázatokat mutattak be. Előtte az út végtelenje, szeme távolba réved…

Szóval érti, kedves Olvasó, elkezdődött a tábor. Elindultunk, megérkeztünk. Lesznek beszámolók. Valamiről.

Figyelmeztetés!
Ha Ön azért kattintott erre a bejegyzésre, mert szeretné megtudni mi van a gyerekekkel, biztosíthatjuk Önt, hogy rendben vannak, de hogy pontosan mi történik, az itt valószínűleg, legalábbis az eddigi évek tapasztalatai alapján, nem derül majd ki, nyugodtan görgessen lejjebb a képekhez, ha sikerült feltölteni.

Na de, térjünk vissza a meg sem talált és máris elveszett gondolatmenetünkhöz. Mert mi is az élet értelme? Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Hogy működik a mikrohullámú sütő? Ilyen, és még ennél is nehezebben megválaszolható kérdéseket boncolgatunk majd ezen a héten.

De még előtte fektessük le a szabályokat! Rikkant fel egy táborozó, s közben kis kacsóját a gipszkarton álmennyezet felé emeli. Szabadjon káromkodni vagy inkább verekedjünk? Takarodjunk tíz után vagy csaljunk inkább a versenyeken? Együnk kulturáltan, vagy nyűgözzük le a lányokat pukizással? Legyen mind és még fogadjunk is szót! – harsogja a tömeg, s ím, megszületék a tábori szabályzat. Hosszára és érdekfeszítő mivoltára való tekintettel nem közlünk belőle semmit, talán egy fotót. Ha sikerül. Vagy lesz kedvünk. Addig is van kihívás bőven.

Először is meg kell küzdeni az ebéddel. Egyeseknek a merőkanál használatához is útmutatóra lenne szüksége, amint az a mellékelt ábrán megtekinthető, de ami ezután következett. A szakácsnéni igazságosan elosztott közöttünk egy kisebb afrikai ország éves ellátására alkalmas rizottó mennyiséget, és még a felét sem sikerült leküzdenünk, amikor jött és bejelentette a duplázás lehetőségét. A kívülről bár satnya, és téli álma miatt horpadt oldalú, megviselt, elgyötört és elcsigázott Krónikás még sosem utasított vissza ilyen kecsegtető ajánlatot, de most fájó szívvel meg kellett tennie.

A délutáni csendes pihenő ily módon tényleg csendes lett, egyedülálló módon a történelem során, egészen a tábori dicsőítő szakasz felsorakozásáig, mely idén a Torzom Borzok nevet akasztotta magára, meg egy gitárt. Majd fület, hallást és mások zenei érzékét nem kímélve csapott a húrok és a megrettent közönség közé, akusztikus fegyvernek beillő visítással, csapkodással és csörgéssel. Ha a jelenlevők közül legalább néhányan éltek volna a kétezres évek beköszönte előtt, akkor progresszív folk-punk-operettként azonosíthatták volna ezt a könnyfakasztó performanszot. De kevés telet láttak még, és még kevesebb ehhez mérhető igényességű zenét hallottak, szóval csak ültek és néztek döbbent arccal. Természetesen a zenei alakulat bátorításként és elsöprő sikerként élte meg első fellépését, melyet a Visszavonulás a terem sarkába című tétel előadásával ünnepelt meg.

A megindítóra sikerült hangverseny után szó szerint megindult a nép, és a szélrózsa minden irányába széledt, hogy feltérképezze a terepet, ezt is szó szerint. A feladat ugyanis térkép készítése volt, melyhez papírt és színes tollakat szolgáltattunk, léptéket viszont nem, így az első csapat azzal tért vissza, hogy lepedőnyi méretű papírjára csak a ház előtti halastó tervrajza fért rá, kérnének még néhány lapot, szerintük talán a valósméretű ábrázolás lett volna az ideális, sosem tudjuk meg. Annyi bizonyos, hogy a rendkívüli precizitással végrehajtott küldetés eredményeként most már bátran csukott szemmel közlekedhetünk a területen, mivel egyes változatokon a kiálló gyökerek is feltüntetésre kerültek, míg másokon a hozzá tartozó fák, a trampolín (sic!) és a mini vityilló.

Közeleg a nap vége, az esti tanítás, és egyúttal össze nem foglalónk vége is, néhány általános tanulsággal:
Ha akrillal festesz, gyorsan tedd, kiütőmétázni álmodozva nem lehet!
Nem sok az összefüggés, mint úgy általában, de el tudnám képzelni keresztöltéssel a falamon, mint valami nagyon mély bölcsesség, amibe senki sem mer belekötni, hátha van értelme.

Idén kísérleti jelleggel egy új területre evez Krónikásunk, és billentyűzete helyett kis időre mikrofont ragadott, hogy a táborba vezető úton is jó igényesen tartalmat gyártson. Vagy valami olyasmit. A lényeg, hogy elindul a Véget értek unalmas napjaink kísérleti podcast, melyben szó esik világvégére készülésről, a közelgő ünnepekről, és a kakapóról. Bármi is az.